Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Filep Tamás Gusztáv: A dogmatizmustól a „reform”-korig

Negyvenéves az Irodalmi Szemle

fordított szöveget emelnék ki, az 1964/1-es számból, Szentgyörgyi Albert A tudományos alkotómunkáról című előadását (Koncsol László fordította), amelyben a tudós szinte-szinte nevén nevezi a háború utáni magyarországi rendszert (s általában a szocialista államokét), továbbá állást foglal a nivelláló tömegdemokrácia szellemi kérdésekben való érvényesítésével szemben.

A nyitás egyik útját jelzik Tóth Tibor reflexiói a reformálódó cseh társadalmi élet megnyilvánulásairól, valamint a cseh lapszemlék (főként a Koncsoléi).

S a hab a tortán: a szlovák és a cseh irodalomból 68 felé haladva a szerkesztőség majd mindegyikét kiválasztja — fordítja vagy interpretálja — azoknak, akik szellemileg előkészítik a rövid ideig tartó fordulatot (amit aztán rendszerint megtorolnak rajtuk), és/vagy akik e két irodalom európai rangú alkotóivá válnak; úgyhogy ha visszalapozunk ezen évek Szemle-számaiba, Ludvík Vaculík, Milan Kundera, Václav Havel, Dominik Tatarka, illetve Ľubomír Feldek és Milan Rúfus szövegeit olvashatjuk bennük. Bevonják a lap szerzőgárdájába a szocialista országok magyar alkotóit is, részben a második világháború után Magyarországra került vagy kergetett egykori szlovenszkói- akat — a legnagyobb nyereség e téren szerintem Krammer Jenő alkotásra serkentése volt — s a vajdasági, erdélyi, magyarországi fiatal költőket. Meg az öregeket: Weöres Sándort például. A legjellemzőbb tény, s a két ország közötti pozíciócserére utal, hogy a Szemlében jelenik meg először (s azt hiszem, a rendszerváltozás koráig utoljára), Lengyel József Rákosi-novellája, eredeti címén: Álmatlan éjjelek.

Még két területet érintek röviden. Elsőként azt, amely elvileg a folyóirat fő rendeltetése lett volna: a (csehszlovákiai magyar) szépirodalom ápolását, fejlesztését.

Leírtam már egy helyütt, hogy a Szemle, mindaddig, míg Koncsol, s az irodalomelmélet újabb fejleményeire legérzékenyebben reagáló Tőzsér nem veszi át a szerkesztést, „diffúz módon tálalja az irodalmi termést; irányítói vagy nem tudják, vagy nem merik vállalni a szelekciót”.

Ezen a gyakorlaton az új metódus jelentősen változtat, amikor a Vetés rovatban (1966-tól) útnak indítanak, felnevelnek egy olyan csoportot, amely a következő két évtizedben meghatározza a csehszlovákiai magyar próza és líra jellegét és minőségét. Ettől függetlenül jelenik meg a folyóiratban az a két műnemhez — regényhez és riporthoz-szociográfiához — köthető szövegtípus — főként Dobos László és az őt, nyílt politikai szerepvállalása után, a főszerkesztői poszton követő Duba Gyula, valamint Gál Sándor munkáiban — amely a közösség múltbéli sérelmeit már képes korszerű formában megfogalmazni.

S végezetül a tudományosság kezdetei is a hatvanas évek második feléhez kötődnek. A hagyományápolást sokáig a proletkult kutatása, száraz íróportrék meg anekdotikus visszaemlékezések jelentették, most, főként Turczel Lajos a Két kor mezsgyéjén című monográfiája előzményeinek, illetve fejezeteinek közreadásával kiderült, hogy komplexebb módszert is lehet alkalmazni a két