Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Filep Tamás Gusztáv: A dogmatizmustól a „reform”-korig

Negyvenéves az Irodalmi Szemle

és Uraim —: racionalizmus. Pontosan tudták a megfogalmazói, hogy mekkora ideológiatörténeti utat tett meg a Szemle — a korszellem és a szerkesztői kapacitás határai között; hogy milyen értékeknek nyitott utat. S azt is, hogy értelmetlenség volna veszni hagyni ezeket az értékeket.

Az első évtizedben, a kezdeti egy helyben topogás után relatív, de fokozatos, majd felgyorsuló értékgyarapodást könyvelhetünk el. Ez összefügg a folyóiratszámok szaporodásával, azaz a mozgékonyabbá válás esélyével — a negyedévesként induló folyóirat 1962-től kéthavonként, 1964-től évente tízszer jelenik meg. „Nem leszünk többé számadásokba és közönybe kalkulált leírt vagyontétel” — jelenti be a szerkesztőség az 1963/6. számban. Az új arculat kialakításában szerepet vállal, vagy segíti azt az egész szlovákiai magyar elit. A főszerkesztő — ezt inkább közvetett nódon tudjuk, én magam legalábbis szövegszinten bizonyítani nem tudom — hátországot nyújt nagy és tág műveltségű szerkesztőinek, főként a műfordítóként jelentős, 1964-ben elhunyt Tóth Tibornak s a fontos költőnek és prózaírónak, Monoszlóy Dezsőnek, majd az új esztétikai normarendszert kiépítő, interpretáló és védő Koncsol Lászlónak és Tőzsér Árpádnak, akik a hatvanas évek közepétől szerkesztették a folyóiratot. (Az egész korszakon át — tehát 1970-ig, haláláig — Fábry Zoltán a Szemle főmunkatársa.) Az első számokról még az a benyomása az olvasónak, hogy anyaguk különösebb koncepció nélkül összeállt. Fájdalom, még Tőzsér Árpád is arról értekezik a második számban, egyébként méltatva Franz Werfel egyik regényét, hogy a regényhős, polgári osztálya konvencióinak rabja, nem talál el a munkásosztályig. A következő évben beindított ankétforma viszont szerepet juttat már a kritikus önreflexiónak, s elhangzik, hogy a líra mindenekelőtt önkifejezés. Kialakulnak és tartalommal telítődnek a rovatok: a számokat illusztráló csehszlovákiai (főként magyar) képzőművészekről igyekeznek szakszerű portrékat rajzolni, értékes és kritikus beszámolók jelennek meg a Magyar Területi Színház munkájáról — főként Monoszlóy Dezső tollábóL Az Országjárás című rovat termelésiriport-jellegű szövegeiben elszaporodnak a valóságelemek, és belopózkodik a honismereti hagyományápolás szándéka is.

A világirodaimat olykor úgynevezett musz-anyag vagy lektűrszámba menő próza képviseli, de elég korán ott is egyértelmű szintemelkedést látunk. Előbb elszórtan szerepelnek egy-egy Ehrenburg-esszé, Moravia-elbeszélés, Ta- gore-versek, Hemingway-, Faulkner-prózák, Steinbeck-emlékezés stb. (a Látóhatár rovatban), majd külön blokkokat közöl a lap lengyel, román, osztrák, nyugat-európai és latin-amerikai költőktől.

Az első adandó alkalommal, a 63/4-es számban, közlik Ernst Fischer Franz Kafka című tanulmányát s egy részletet A perből (gondolom, ezzel a szerkesztőség elkötelezte magát a legendás Kafka-konferencia mellett, amelynek a normalizátorok 1968 után az egész, 68-hoz vezető reformfolyamatot a nyakába varrják), s már három számmal korábban olvasható egy részlet Szolzse- nyicin lágerregényéből, az Ivan Gyenyiszovics egy napjából. Még egy