Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - HORIZONT - Pomogáts Béla: Irodalom az új demokrácia szellemi rendjében
POMOGÁTS BÉLA Valóság és irodalom A magyar irodalom hagyományosan a magyar élet és történelem tükre és a nemzeti önismeret legfontosabb eszköze. A magyar nép általában a szépirodalomból ismeri az ország változatos és hányatott történelmének eseményeit, így a középkor Magyarországának életét, a 16-17. század törökellenes küzdelmeit, ü. Rákóczi Ferenc függetlenségi harcát, az 1848-1849-es forradalmat és szabadságharcot vagy a két világháború keserves történetét. A magyar regényirodalom ebben a tekintetben a nemzeti köztudat és önismeret formálásának hatékonyabb eszköze volt, mint a történeti irodalom vagy a publicisztika Ugyanígy a magyar elbeszélő irodalom adott hiteles képet a magyar társadalom felépítéséről, belső küzdelmeiről és törekvéseiről. Klasszikus íróink: Eötvös József, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső és Németh László művei a magyar társadalom viszonyainak és életének igen gazdag ábrázolását adták, ugyanúgy, ahogy az elmúlt évtizedekben Déry Tibor, Örkény István, Mészöly Miklós, Cseres Tibor, Mándy Iván, Sütő András, Galgóczi Erzsébet és Sánta Ferenc művei Ehhez képest az utóbbi esztendők magyar irodalma (1989 után) mintha kevésbé törekedne ennek a társadalomábrázoló hagyománynak a folytatására. A mai magyar társadalom életéről, belső konfliktusairól és lelki helyzetéről napjaink szépirodalmában csak töredékes képet kapunk. így sajnálatos, hogy az 1956-os magyar forradalomról mindmáig nincs olyan nagyszabású epikai összefoglalásunk, mint például az 1848-1849-es szabadságharcról. 1989 előtt ennek a teljes képnek a kialakítását a cenzurális viszonyok akadályozták, a rendszerváltoztató fordulatot követve viszont inkább a történetírás (mindenekelőtt a korábban nyugati emigrációban született könyvek) jóvoltából kaphatunk képet 1956-ról, mint a szépirodalomból. Hasonlóképpen nagyrészt adósunk még ez a szépirodalom az 1989-es nagyszabású politikai átalakulás történetének és társadalmi, erkölcsi, pszichikai következményeinek elemző bemutatásával Az újabb magyar elbeszélő irodalom: a hazai posztmodern epika kétségtelenül inkább a személyiség belső világának vagy magának a művészi alkotásfolyamatnak a megvilágítására törekszik, és kissé háttérben hagyja azoknak a máskülönben izgalmas társadalmi változásoknak a bemutatását, amelyek a szemünk láttára játszódnak le, és amelyek megítélésében az olvasóközönség is némi joggal várja el az írók vélekedését. Mindez azonban nem indokolja azokat a jól érzékelhető ellentéteket, amelyek napirenden vannak a posztmodern irodalom és a hagyományosabb realista ábrázolásmód hívei között. A „posztmodern” irodalom hívei hajlamosak arra, hogy valamiféle avítt „népnemzeti” didaktikát lássanak a társadalomábrázoló regény hagyományait is követő epikában, a hagyományok elkötelezettjei pedig szívesen minősítik úgy a „posztmodern” műveket, mint szők körben olvasott kozmopolita csinálmányokat Mind a ketten tévednek: a hagyományosabb „realista” irodalomnak még nem merültek ki a tartalékai (ez az irodalmiság több alkalommal is meg tudott újulni
