Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - TALLÓZÓ - Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!” A szabadságharc népköltészetének utóélete napjainkig

„Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!”

a szabadságharc teljesebb képét ismerik a történészek. Legújabban a személyes, családi dokumentumok értéke, az immár sokadik generációs hagyományok fontossága vált közismertté. 1848-49 különösen azért, mivel a környező államokban nem mindig ünnepelhették meg a magyarok szabadságharcuk évfordulóját — csak nőtt jelentőségében és a magyarok identitásának (csak Szent István alakjához hasonlítható) szegletkövévé vált. Amilyen keveset tudunk 1956 ilyen jellegű, 1848-ra visszautaló felfogásáról — folklorisztikai szemszögből —, annál többet tudunk a ma szabadságharcos tradícióinak gyakorlatáról.

Nemcsak 1956-nak meg 1989-nek volt „szabadságharcos” frazeológiája. A hatvanas és hetvenes években március 15-e megünneplése mindig politikai erőpróba volt. Hivatalosan mindig ünnep volt e nap, ám igencsak változó módon. Hol szervezett ünnepségek voltak, „három ifjúsági forradalmi nap” keretében történt ez (ide kapcsolva az 1919-es magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának napját, sőt 1945. április 4-e megünneplését, amikor a szovjet hadsereg „felszabadította Magyarország egész területét, kiverve a hitleri fasisztákat és magyar csatlósaikat”), máskor nagy rendőri készültség volt és csak az iskolák falain belül lehetett ünnepelni. Ekkor már minden évben ifjúsági és ellenzéki tüntetés volt (főként Budapesten), nemzeti színű kokárdákkal, a Himnusz és a Szózat eléneklésével. A tüntetések főkolomposait a rendőrség őrizetbe is vette. Nem is csoda, hiszen ha csak az 1848-as politikai követelésekből, a 12 pontból néhányat idéztek: „Követeljük a sajtószabadságot! Felelős (= önálló) magyar minisztériumot! Az idegen katonákat vigyék ki az országból, a magyar katonákat hozzák haza! Uniót Erdéllyel!”, ezek aktualitása, a problémák megoldatlansága mindenki előtt nyilvánvaló volt. E korszak március 15-iki hagyományát ugyan újabban az oral history politikatörténeti kutatói összegyűjtötték, ám folkloristák eddig még nem érdeklődtek irántuk. Ők inkább a hagyományos folklór továbbélését szerették volna kimutatni az 1848-as témákkal kapcsolatban is.

Ám itt sem egyértelmű a kép. Amikor néhány évvel ezelőtt gyűjtőpályázatokat hirdettünk történeti mondáink feljegyzésére, sok helyről szinte semmi érdemleges válasz sem érkezett. Most pedig, immár a másfélszázados évfordulóra az ország vezető intézményei által meghirdetett XLIV. Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázat kiemelt témája volt „Az 1848-49-es hagyományok továbbélése napjainkban”. Ehhez újabban többoldalas, tüzetes gyűjtési útmutató is társult. A magyar mentalitásra jellemző, hogy az ilyen pályázatok inkább csak a második évben hoznak eredményt. (Olcsó poén lenne itt éppen a Kossuth-nóta ismert megfogalmazására utalni: „Ha még egyszer azt üzeni — mindnyájunknak el kell menni!”) Ám még így is meglepődtem, amikor kiderült, 1976 nyarától 1977 tavaszáig összesen öt ilyen pályázat érkezett be, száznál kevesebb lapon. Ezek közül is néhány voltaképpen másról szól. Még így is találtam azonban két igen jellemző adatot, amelyek a mai történeti