Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - TALLÓZÓ - Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!” A szabadságharc népköltészetének utóélete napjainkig
VOIGT VILMOS nem véletlen, hogy már 1918-19, majd 1945, legkivált pedig 1956 ugyanezt a nevezéktant veszi át: politikai követelésként éppen 12 pontokat fogalmaznak, a „Kossuth-címert” állítják vissza, „nemzetőrséget” szerveznek. Amikor 1956 őszén ezt a forradalmat (és szabadságharcot) ugyancsak vérbe fojtják, nemcsak maga a történelem ismétlődik meg (orosz katonai beavatkozás, megtorlás, országos méretű emigráció, új erőszakszervezet és bürokrácia), hanem az ideológiai keretek is szinte változatlanul felhasználhatóknak bizonyultak. Sőt egészen napjainkig sem más a kép. A századunk hetvenes éveiben bekövetkező „kádári” konszolidációt ezerszer hasonlították az 18ó7-es kiegyezéshez; magát az 1956-ban az oroszokhoz futó párttitkárt, akit élete vége felé viszont az ország lakosságának jelentős része már „atyjaként” tisztelt, egyenesen az é lemedett uralkodóhoz, Ferenc Józsefhez. Éppen ma a nosztalgia aranyozza be a régi önkényuralmak érdességeit. És persze azok a társadalmi és nemzetiségi ellentétek is, amelyek máig megvannak (román-magyar, szlovák-magyar, sőt akár szerb-magyar és más vonatkozásban is) gyakran úgy említődnek, mint amelyek már 1848-ban is ilyenek lettek volna. Sőt még az emancipációik) hívei és ellenfelei is mind-mind rendelkeznek saját eszményképpel és példatárral 1848-49 korszakából. Ezért is mondhatjuk, hogy mindmáig eleven példakép és hivatkozási alap a szabadságharc Magyarországon. Minthogy erről külön áttekintést lenne érdemes készíteni, hiszen elég sok új tény vagy összefüggés lenne itt megtárgyalandó, most csupán utalni kívánok arra, hogy a magyar forradalom és szabadságharc nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi esemény is volt, a Kárpát-medence területén messze túl is érzékelhető kölcsönhatással. Létrejötte és bukása egyaránt elválaszthatatlan Európa aktuális forradalmaitól (és ellenforradalmaitól). A magyar szabadságharcban is sok „idegen” katona vett részt („idegen” politikus viszont alig), legtöbbjük nemzetközi „forradalmár”, mint a lengyel Józef Bem tábornok. Az események legismertebb magyar szereplői, mint Széchenyi István vagy Kossuth Lajos közismertekké váltak egész Európában. (Költőink, akár Petőfi is, már ennél kevésbé.) Még később is, a bukás utáni emigráció idején Mazzini, Garibaldi, sőt akár Kari Marx is tart kapcsolatot a magyar szabadságharc számukra felhasználhatónak tartott menekültjeivel. Nemcsak Ibsen meg Heine ír rólunk verseket, hanem ez a nimbusz járul majd hozzá (mindmáig) Petőfi világirodalmi népszerűségéhez. Ilyen értelmezése volt Liszt Ferenc, sőt később Jókai, vagy akár Munkácsy Mihály világsikerének is. Még később Ady Endre és Móricz Zsigmond, sőt akár Kodály Zoltán és Illyés Gyula életművének patrióta-mozgósító regiszterét is ide sorolhatjuk, sikereiket a magyar forradalom hagyományainak továbbfolytatásaként értelmezhetjük. Magyar prominensek „szabadságharcosaként regisztrálása máig megfigyelhető a nemzetközi közvéleményben — még olyan ezoterikusnak nevezhető területeken is, mint az atommagfizika, a zongoraművész Cziffra György vagy az avantgarde zeneszerző Ligeti György. Hazánk nemcsak a történelmi atlaszok lapjain, hanem a
