Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - TALLÓZÓ - Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!” A szabadságharc népköltészetének utóélete napjainkig

„Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!”

mai világközvélemény szemében is ilyen forradalmi és szabadságharcos tendenciák képviselőjének számít.

Persze e tradíció igen sokrétű. Köztudott, hogy 1848-49 (sőt már a reformkor is) olyan gazdag volt eseményekben, távlatokban és irányzatokban, és az ezekhez kapcsolódó, igazán sokféle és színes egyéniségekben, hogy ez lehetővé tette, az utókor szinte válogathat a példaképek, egymástól is eltérő, egymással is szembeforduló egyéniségek között. Az ilyen alternatívák nemhogy csökkentek volna az idők során, hanem máig elevenek a magyar köztudatban. Közismert (volt és maradt) a radikális reformer (egyébként protestáns) Kossuth meg a tétovázó liberális (egyébként katolikus) Széchenyi évtizedes vitája. Kossuth és a pragmatikus, szinte királypárti hadvezér Görgey Arthur kölcsönösen tartottak egymástól. Konfliktusukat mégis felelevenítik nemcsak a történészek, hanem a szépírók is. Természetesen maguk az írók sem maradtak ki a szembefordulásból. Petőfi és Kossuth viszonya inkább felhős, mint egymásmellettiségüket felismerő. Petőfi politikai okból támadja meg Vörös- martyt, így is értelmezhető összekülönbözése Jókaival, aki viszont Táncsicsot tartja ostobának. Természetesen az önkényuralom meg az emigráció számtalan további alkalmat ad az ellentétekre: Deák Ferenc és Teleki László, Kossuth és Szemere Bertalan meg Klapka György viszálya közismert.

Minthogy az egyének életútját konfliktusok szegélyezik, sokan nem is bírják e terhet, összeroppannak. Nemcsak az emigrációban „divat” az öngyilkosság. Széchenyi és Teleki László halála itthoni példák. Rudolf trónörökös meg Erzsébet királyné halálát pedig hasonló „politikai” aura övezi majd.

Mások éppen túlélési, megváltozási stratégiákat példáztak. A rebellisként halálra ítélt Andrássy Gyula gróf az összmonarchia külügyminisztere lesz, Kossuth fia pedig jelentéktelen miniszter. Jókai nemcsak Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben szerkesztőjeként, hanem szépirodalmi műveiben is a Habsburgok népszerűsítőjévé válik, aki a magyar jövőt is egy új Ár- pád-király személyében látja biztosítottnak. Viszont egy következő generáció szabadságharcképe már megint más: Mikszáth vagy Krúdy nem él a megszokott vagy megváltoztatott klisékkel.

És minthogy magában a szabadságharcban Magyarországon így vagy úgy mindenki érdekelve volt (a főuraktól a zsellérekig, a főpapoktól a néhány gyár munkásáig), a nemzetiségeket meg a betyárokat is ide számítva (tudjuk, hogy Rózsa Sándor „szabadcsapata” egy ideig csakugyan támogatta a reguláris magyar honvédséget a délvidéki csatákban, hogy aztán később ismét törvényen kívüliekké váljanak) — mindenkinek megszületett a maga közvetlenül helyi, családi 48-as hagyománya. Szinte nincs olyan település, ahol ne lett volna később hivatalos vagy egyéni kezdeményezés e tradíciók ápolására, terjesztésére. Persze 1848 hagyományápolásának is megvan a maga tradíciótörténete. A monarchiában még a kiegyezés után sem volt zavartalan Kossuth vagy Petőfi kultusza. Az pedig köztudott, hogy Reményi Ede már 1860-ban először Kiskunhalason kezdeményezi Petőfi-szobor felállítását, majd Pesten