Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - KORTÁRSAINK - Görömbei András: Gál Sándor évtizedei
Kortársaink műfajainak tüzetes alakulástörténetét megrajzolni. Ezúttal csak jelzéseket adhatok erről. „Nem a hatvanas évek elején indultam, hanem az ötvenes évek elején. Csak nekem több mint tíz év kellett ahhoz — mert egyedül voltam —, amihez a kortársaimnak két-három év például a főiskolán” — vallotta pályakezdéséről egy interjúban. Valóban késleltetve kezdhette költői pályáját. A Nyolcak antológiájában még nem szerepelhetett, jóllehet évjárata szerint a Nyolcak nemzedéktársa, mindössze két esztendővel fiatalabb Tőzsér Árpádnál és Zs.Nagy Lajosnál, Cselényi Lászlónál pedig néhány hónappal idősebb is. Költőként hamarosan föl is zárkózott hozzájuk. Prózaíróként pedig írói látásmódját és témáit tekintve leginkább Duba Gyula és Dobos László társa a szlovákiai magyar irodalomban. A minél teljesebb művészi kifejezésért vívott következetes küzdelem, egyre táguló és gazdagodó világkép jellemzi költőként és novellistaként is Gál Sándort. A hatvanas években kibontakozó költészete előbb kissé bőbeszédű, élményelmondó jellegű, de jól nyomon követhető benne a költői én állandó és nyugtalan, szélsőségektől viszont mindig tartózkodó keresése, kísérletezése, küzdelme a saját hangért, saját látásmódért. Legfőbb karaktervonásának is a folytonos keresést, változást látjuk. Elsősorban a „hétköznapokat poetizáló” cseh költők ösztönzését emlegette a korabeli kritika, joggal, de ösztönzést adhatott neki a tárgyakat szólásra bíró Illyés-líra is. Gál Sándor költészete a falusi világhoz kötődő nosztalgikus hangokkal indult, majd egyre drámaibbá és elemzőbbé vált. Megszenvedte a falusi világ vélt harmóniájából való kiszakadást éppúgy, mint a városi lét magányt, idegenségérzést hozó kínjait. Legjobb verseinek ekkor a leírás, a „lírai riport”, az alapszituációja. Látványba sűríti az időt éppúgy, mint az eszmét sugárzó, költői ítéletet hordozó értékelemeket is. Nyomról nyomra haladhatunk a versvilágban annak felfedezésében, hogy a tárgyi világ miként sűrűsödik, miként kap filozófiai és történelmi távlatot. Az idő sokféle értelemben van jelen, s kap egyre fontosabb szerepet már a hatvanas évek második felében Gál Sándor költészetében. A személyiség világ- helyzetének egyik meghatározó elemévé minősül. A történelem is egyre fontosabb szerepet kap a személyiség önértelmezésében, identitásának rajzában. A tárgyias képek gazdagsága így válik Gál Sándor költészetében a személyiség létezésének létfilozófiai érzékenységű kifejezésévé, világhelyzetének tükrévé. A hatvanas évek végén, a Szabad vonulás című kötetének utolsó ciklusában újabb szembetűnő poétikai metamorfózis tanúi lehettünk: ekkor talált rá arra a szintetikus versformára, melyet önmaga később a „függőleges hullámzás” kifejezéssel illetett. Ezen a vers „gondolati, formai és ritmikai harmóniáját” értette. A központozást is ettől kezdve hagyta el verseiben, mintegy azt jelezvén, hogy az esetlegességeket kikapcsolja lírájából. A dolgok, tárgyak nem egyediségükben részei a versnek, hanem a lélek élményeinek, belső áramlásának hordozói, objektiválói. „A szintézis — ma már pontosan tudom
