Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - KORTÁRSAINK - Tőzsér Árpád: A pusztulás méltósága. A 60-éves Gál Sándor köszöntése
Kortársaink Ha Gál Sándor versbéli „népi kozmoszát” le akarnánk írni, akkor először az olyan, nem éppen népi konnotációjú kifejezések tolulnának a toliunkra, mint az idő tárgyiasítása, az enciklopedikus tárgyismeret, az elégikus versmondat- modalitás, a katasztrofizmus stb., stb. Az indulása idején (a hatvanas évek legelején) meg egyenesen avantgárd mesterektől tanul a legtöbbet a költőnk (elsősorban — amint az köztudott — a cseh avantgárdistáktól), s akkoriban bizony kevesen jövendöltek volna neki „népi” jövőt. S az idő mégis úgy hozta, hogy Gál — kezdetben kicsit tárgytalan és szentimentális — szomorúsága egyre inkább a lepusztuló hagyományos falu és természet képeiben tárgyiasult, s nőtt bele végül az olyan katasztrófikus világvízióikba, mint amilyet a költő Szél című, két éve, 1996-ban megjelenő, több száz soros elégiája képvisel. Első fokon a paraszti világ, a népi kultúra visszavonhatatlanul elsüllyedő értékeiről van tehát szó Gál „népi” verseiben (főleg Az éden és a Golgota között című, 1984-es kötet szövegeiben), s ilyenformán ezek valóban a népi iskolához sorolhatók, de valami mégis diametrálisan elkülöníti őket a Zöld Angyal, a „fény kitéphetetlen levél” Nagy László-i lázadó romantikájától: az elégikus hangoltságuk, a bennük kifejeződő szomorú tudomásulvétele a megváltoztathatatlannak, s az a képességük, hogy a paraszti kozmosz elenyészését a Föld, a szerves élet katasztrófájában, pusztulásában tudják megjeleníteni és vice versa: a bioszféra széthullását a falu univerzumának enyészetében tudják emberivé, személyessé tenni. S még valami: a Szél című elégikus-epikus „hosszúvers” utolsó oldalairól visszanézve úgy tűnik, hogy Gál Sándor kezdettől fogva egyetlen hatalmas, elégikus lejtésű versmondatot ír. Ez a versmondat a Széfoen a zeneiségével, biblikus pátoszával, archaikus monotóniájával, gondolatritmusával, beépített narratív tömbjeivel, meditatív töltésével beszél elsősorban, s csak alig bíz valamit a képekre, a metaforákra. Illetve az egész kompozíciót alapvetően meghatározó két képet monumentalitásuk miatt szinte nem is érezzük képnek: a természeténél fogva belső (érzelmi) totalitású s a kisebb lírai formációkat vonzó elégia itt az epikus „hosszúvers” (az Egész) metonimikus szerepében terjeszti ki hatását a létezés teljességére, s az embervilág szétesése szintén a metonimia szerkezetében jelentheti az egész Föld visszaenyészését a kozmoszba. (S ezeknek a rész—egész szerepcseréknek a következtében simul vissza fájdalmas természetességgel a szerves anyag a szervetlenbe, az élet a totális pusztulásba.) Gál Sándor tehát úgy népi, hogy költészete nem népi, illetve nem hagyományosan népi mondandók hordozója. Népi a jelrendszere, a népi kultúra és környezet reáliáival van berendezve a világa (legalább is Az Édes és a Golgota között című kötetében), de ez a világ (a Szélben) aztán mintegy univerza- lizálódik, elveszti népi lokalitását és jellegét, s — a teremtés és vég közé helyezve — egy kozmikus geomorfológia tárgyává emelkedik. S nem hagyományosan népi attitűd az sem, ahogyan e világ lírai hőse nem kívülállóként (azaz nem váteszként, nem prófétaként) éli és ítéli meg a lakható Földi kör
