Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - KORTÁRSAINK - Tőzsér Árpád: A pusztulás méltósága. A 60-éves Gál Sándor köszöntése
KORTÁRSAINK TŐZSÉR ÁRPÁD A pusztulás méltósága A hatvanéves Gál Sándor köszöntése Az elmúlt egy-másfél évtized során számos kritikai dolgozatban láttam leírva a sajnálkozó „ténymegállapítást”, amely szerint az 1945 utáni „népi irodalom” mára már fölszámolta önmagát, alkotói mintegy bedobták a törülközőt, s lemondtak az esetleges filogenézisükről is. S ahányszor olvastam, annyiszor éreztem az ilyen kijelentéseket igaztalanoknak. Mert az az irodalmi stílustörekvés, az a beszédforma, amely a magyar paraszti-népi kultúra, a hagyományos magyar falu tartalmát, jelentését ma már kizárólagosan jelként használja, bizony egyáltalán nem számolta föl önmagát, csak a kritikai recepciója halkult, sőt bátortalanodott el szörnyen — bizonyára nem ok nélkül. Igaz, hogy a korábban annyira népes iskolának sokan hátatfordítottak (gondolom, megint csak nem ok nélkül!), de az is igaz, hogy akik vagy pontosabban: amely művek továbbra is ide sorolhatók, azok mára a népi irodalom archetípusához viszonyítva oly erősen megváltoztak, más jelentéssíkokba tolódtak, hogy a kritikai értelmezésük is teljesen új szempontokat és új nyelvet igényelne, s talán éppen az ilyenfajta kritika hiányában keresendő a magyarázata az iskola látszólagos nem-létének is. De álljon a tegnapi és mai népi irodalmi modellnek az ügye akárhogyan, egy biztos: ha valaha megírják a történetét, akkor ebben a történetben a most 60. életévét betöltő kassai Gál Sándor jó néhány versét, novelláját, szociografikus esszéjét előkelő hely illeti majd meg. Igen, verset, novellát, szociografikus esszét mondtam, mert Gál Sándor sokoldalú, afféle reneszánsz érdeklődésű ember, s úgy illenék, hogy az ilyen születésnapi anziksz a teljes embert örökítse meg (ha mindjárt vázlatosan is), de mivel e sorok írója a véletlen folytán úgy három-négy évtizeddel ezelőtt az ünnepelttel csaknem egyidőben vonult be az irodalomba, s a bevonuló kofferünkben akkor kizárólagosan versek voltak, s megítélésem szerint azért Gál jelenlegi szerteágazó tevékenységének is a vers a súlypontja, engedtessék meg nekem, hogy az itt következőkben csak a verseiről beszéljek a költőnek. Méghozzá — az egykori népi iskola tovább élését bizonyítva — azokról a „népi” ihletésű verseiről, amelyek úgy népiek, hogy a hagyományos népiség- hez csak közvetve kötődnek.
