Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Rudo Móric: Eljegyzés szilveszterkor (elbeszélés, Vércse Miklós fordítása)

Eljegyzés szilveszterkor

— így a főorvos, és leült a he verőre. — Azért jöttem, hogy elnézését kérjem, mivel én rontottam el az egészet, de nem tehettem mást. Tudja, két fiatalról volt szó, akik nem éppen a legszerencsésebb módon indultak az új életbe. Bocsásson meg, mérnök úr!

Vovo dünnyögött valamit, ami jelenthette azt is, hogy nem történt semmi. A lényeg az, hogy le lett fegyverezve.

— Hát akkor hozzon valamit, hadd igyunk rá, mérnök úr! — szólt a főorvos Vovora. — Ha kissé késve is, van mire innunk — kettejükre.

Vovo tanácstalanul nézett körül. Nem látott kéznél semmiféle innivalót. Volt ugyan egy üveg az asztalon, abból ivott, míg el nem aludt, de az már üres.

— A hűtőben van, Vovo — szólt Milka és kiment, hogy átöltözzék addig. Ha már ünnepély, akkor illik parádéba vágnia magát. Azt vette fel, ami korábban is volt rajta, amiben az estét kezdte. Gyorsan megigazította a haját is. Szinte kicserélve tért vissza. A főorvos ámulva nézte, és tapsolt hozzá.

— Ilyennek még nem láttam. Micsoda parádé!

A főorvos áradozása észre térítette Vovot. Beszaladt a fürdőszobába, hideg vízzel jól lemosakodott és nedves törülközővel megdörzsölte a halántékát. Aztán begombolta a gallért és megigazította a nyakkendőjét. A hideg víz segített, már nem látszott álmosnak és törődöttnek az alkoholtól.

Ezután mind a hárman együtt voltak a szobában.

A pezsgő pukkanása kellemesen ingerelte őket. A főorvos az órájára nézett. Negyed kettőt mutatott.

— Számunkra most van éjfél. Hát akkor, kedves fiatalok, kísérje önöket szerencse az új évben! Ami ma történt, megtörténhet bármikor, vegyék hát sportszerűen. S örülök, hogy jelen lehetek eljegyzésükön.

Csak akkor kapott észbe Vovo, és sietve kotorászni kezdett a zakója oldalzsebében. Kivette a fehér skatulyát, belőle a két csillogó, apró mintákkal díszített gyűrűt.

— Felhúzhatom az ujjukra? — kérdezte a főorvos.

— Örülnénk neki — bólintott Milka.

Vovo csak tétován mosolygott.

— Látja, nem késett le semmiről, s azok ketten szintén mehetnek majd az esküvőre. Még egyszer kérem, bocsásson meg, mérnök úr! Mi is a keresztneve?

— Vovo... Vladimír.

— Akkor hát, bocsásson meg, Vovo! Mégha késtünk is néhány órát, az életet nem késték le... Na, és most csókolják meg egymást, hogy bizonyos legyek benne, komoly a dolog! S hogy minden a legnagyobb rendben van.

Miluškának úgy tűnt, hogy épp ebben a pillanatban üti az óra a tizenkettőt, s hogy valahonnan a távolból harangszó hallik.

Vagy tán csak a szíve dobbanása visszhangzott örömében?

Vércse Miklós fordítása