Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Rudo Móric: Eljegyzés szilveszterkor (elbeszélés, Vércse Miklós fordítása)
Eljegyzés szilveszterkor hálásan nézett rá. És dolgozott tovább. Vágott, tisztogatott, vérzést csillapított. Ahogy a bevarráshoz készülődött, a segédkező orvos odasúgta neki: — Főorvos úr... Csak a szemével kérdezte, mit akar. Blahuta az órára pillantott. Éjfél. Szilveszter éjjele. Az emberek ilyenkor emelik poharukat és minden jót kívánnak az új esztendőre. Csattannak a forró csókok, az égbolton meg fázósan dideregnek a csillagok. — Ennek az ifjúnak az egészségére! — mondta a főorvos az álarcon keresztül, és az operákra mutatott. S hozzáfogott a varráshoz. Aztán már nem tartott sokáig. Az ügyes kezek hamar végeztek a munkával. — Végre! A beteget elvitték a szobára, a főorvos letette a maszkot, a nővér lehúzta a gumikesztyűt. A többiek már föllélegeztek, lazítottak. Miluška mintha tűkön ült volna. — Rendes fusi volt, meg kell hagyni! — dünnyögi a főorvos s az órájára néz. — Egy óra... Pont egy! — Már szaladok is — kap észbe Miluška. — Minek az a nagy sietség, Miluška? Már úgyis benne vagyunk az új évben. Tudja mit, van az irodámban egy üveg jófajta tokajim, jöjjön, iszunk együtt a boldog, vidám új esztendőre! S ekkor megmondta neki. Nem bírta tovább, egyszerűen nem bírta. — Nekem mennem kell, főorvos úr. Pont akkor, abban a pillanatban, amikor az ifjú leendő vőnek mielőbbi gyógyulást kívánt, akkor kellett volna lennie az eljegyzésemnek. Ezek szilveszterkor egybe kívántak kelni, mi pedig szerettük volna eljegyezni egymást. Minél tovább magyarázkodott, annál inkább remegett a hangja, csoda, hogy el nem sírta magát. — Hű, csak ne legyen ebből újabb baleset! — tördelte a kezét a főorvos. — Miért nem mondta ezt mindjárt, Miluška? Valahogy csak nélkülöztem volna magát. Nem válaszolt, csupán az ajkát harapdálta. Vovo már bizonyára dühös. Az is lehet, hogy otthon sem találja... Lehet, hogy senkit sem talál ott... — Jó, jó, hát akkor nem iszunk, nem koccintunk, hanem hazaviszem magát, és személyesen kérek elnézést. Személyesen — mondta bűnbánóan a főorvos, és már szedelőzködött is. Magára vette a báránybőrbundát, és segített Milkának is elkészülni. Vissza már a 603-as vitte őket. Hallgattak. Az ülés sarkában ki-ki a maga gondolatába mélyedt. Miluškán csak most uralkodott el az elrontott ünnepi est nyomott hangulata. Csak még otthon találná őket! Legalább Vovot! Hisz minden megtörténhet egy órával később is! Ihatnak is az új esztendőre, mintha épp akkor ütné el a tizenkettőt, s gyűrűt is válthatnának. Csak Vovo ne szívja fel a vizet, merthát megvannak a bogarai, hamar lobban, mint a szalma.
