Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Rudo Móric: Eljegyzés szilveszterkor (elbeszélés, Vércse Miklós fordítása)
Rudo Móric — Jó estét, főorvos úr! — Jó estét, Miluška! Kérem, ne haragudjék rám! Elmosolyodott. Mondani akarta, mit jelent számára ez a szilveszterest, de ha így mentegetőzik, nem teheti, szemrehányásnak vehetné. Lehet, hogy majd az operáció után. Igen, akkor majd biztosan szól. Gyorsan a köpenyt, az álarcot, a kesztyűt! Egyszeriben visszazökkent a szokott énjébe, mintha egyszerűen függönyt húzott volna maga mögé, feledve az ünnepélyesen feldíszített szoba légkörét, ahol Vovot meg a barátait hagyta, szinte nem is gondolt rá, hogy szilveszter estéje van, s nemsokára búcsúzik az óév az újtól. Eközben a főorvos magyarázott. Készenlétben volt, zöldesszínű öltözékbe bújva, gumikesztyűs kezét maga előtt tartotta. Mint egy vizimanó. — Tudja, én sem örültem neki, hogy nekünk még egy ilyen estén sem lehet nyugtunk. Még jó, hogy nem oszlott fel a társaság. Az asszony így is felhúzta az orrát, dehát mit tehettem volna. Súlyos eset — és megható. Képzelje el, az esküvőjükre indulnak, s a kórházban kötnek ki. Erre aztán az asszony is megnyugodott és sajnálkozott, hogy szegénykéknek micsoda esküvőjük lett. Maga még hajadon, szabad, Miluška — folytatta a főorvos, amíg készülődött. Mosolyogva vetett rá egy-egy pillantást, gondolván, ha tudná, mit várt ettől az estétől. Ha nem kellene itt lennie, egy óra múlva már nem lenne egészen szabad. Mondja meg most? Vagy ne mondja? Nem mondta, meg aztán nem is jutott szóhoz. — Maga még hajadon, esküvő csak ezután lesz, s ha önnel valami hasonló esne meg... Ejnye, miket is beszélek! — kapott észbe az öregúr. — Mi van velük? — szakította félbe a főorvos a tűnődését, ami felzaklatta egy kissé. — Nézzük csak...! Hát a jövendő vőnek lábszárcsonttörése van, s ez még nem is lenne olyan veszélyes. Összeszegecseljük, gipszbe tesszük, s tán még az esküvőt is elérhetné. De van még belső sérülése is. Kilyukadt a bele, ezt össze kell varrni, hisz tudja, különben mi történhet. — S a menyasszony? — Helyes kis teremtés — mosolyodott el a főorvos. — A kulcscsontja sérült, meg a bordákkal van még valami. Képzelje, csak nyögdicsél és örökké kérdezősködik. Nem a saját baja érdekli, hanem hogy mi történt Šaňoval, mondják meg, történt-e valami nagy baja?! — Akkor most előbb Saňo gyomrát hozzuk rendbe, ugye, főorvos úr? — Igen, a többit majd elvégzi Blahuta doktor úr. A műtőben már minden előkészület megtörtént. A főorvos nekilátott az elaltatott páciens operálásához. Szó nélkül folyt a munka, a főorvos csak a kezét nyújtotta, Milka máris tudta és adta, ami kellett. Tökéletes volt az összhang, a klinikán mindenki csak mosolygott, hogy Milka szinte olvas az öreg tenyeréből. A főorvos keze pontosan dolgozott. Benne volt már a korban, közeledett a hatodik x-hez, de a keze nem remegett, szilárd akaratról tanúskodott. A homlokán izzadtság gyöngyözött, a nővér kendővel törülgette időnként. Ilyenkor
