Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Rudo Móric: Eljegyzés szilveszterkor (elbeszélés, Vércse Miklós fordítása)

Eljegyzés szilveszterkor

Akik karamboloztak, esküvőre mentek. Képzeljétek, egyenest az esküvőre! Az ő számukra is fontos este volt ez a mai. Csak nehogy az utolsó legyen!

S nem maradt tovább, nem hallgatott senkire. Távozott. Az ajtóból még visszaszólt:

— Rögtön itt lesz értem az autó. Ti csak mulassatok tovább, hamarosan megjövök.

Ezzel bezárkózott a másik szobába, illetve szobácskába. Gyorsan átöltözött. Az ünnepi brokátruhát világoskék kórházi egyenruhára váltotta. Kifújt hajába fehér fityulát tűzött. Már csak a bunda kell és a sál a fejére.

Kész. Épp akkor hangzott fel lentről a rövid dudálás. Résnyire kinyitotta még a kivilágított helyiség ajtaját, ahol Vovot meg a társaság többi tagját hagyta, hogy még egyszer megnyugtassa őket: hamarosan megjön, várják meg őt. Szinte fejbekólintotta a kazettából áradó zenebona, meg Vovo keserű ábrázata. A színe fakó, arcvonásai kemények. Éppen poharának tartalmát öntötte magába. És szemrehányó pillantást vetett feléje. Ida nyüzsgött körülötte, és próbálta menteni a hangulatot. Milka azonban megérezte, hogy a jókedv erősen csökkent, szinte a fagypont alá, s aligha sikerül itt már valakinek jobb hangulatot teremtenie.

— Gyerekek, megyek... kell... tényleg sietek.

Vovo rezignáltan legyintett, még mondani akart valamit, de akkor ismét megszólalt a duda, most már hosszabban és türelmetlenebbül.

Becsukta az ajtót, rohant át a folyosón, le a lépcsőkön, s már benn is ült a mentőben Kint csípős hideg volt, az út síkos. Csúszott, nem is akárhogyan. A sofőr mesterien vezetett, de még így is meg-megcsúsztak hol az egyik, hol a másik oldalra, alig tudta tartani az irányt, a jeges úton annyira csúsztak a kerekek. Milkának minden ilyen alkalommal a torkában dobogott a szíve. Nem szerette az ilyen utakat, mindig félt. Most azonban meg se mukkant, tudta, hogy sietni kell.

— Ma valahogy nagy a forgalom a sebészeten — jegyezte meg a sofőr, akit csak Straka bácsinak szólít mindenki az osztályon.

— Nem is csoda! — bólintott.

— Az ilyen estén miért nem maradnak a fenekükön? — szűrte a fogai közt a szót a sofőr. Látszott, hogy nincs az ínyére az ilyen út, meg az sem, hogy szilveszterkor is szolgálatban kell lennie.

— Hát igen, miért is nem csücsülnek otthon — tűnődik Milka. Miért is nem... Mily szívesen maradt volna ő, de nem lehet. S ha netán karamboloznának, róluk is bizonyára azt mondanák, miért nem maradtak otthon. Még tán olyan megjegyzést is tennének, amit nem tűzne a kalapja mellé.

A mentő ezalatt befordult a szélesre tárt kapun, a portás szalutált, felemelte a sorompót, s már oda is gördültek a második pavilon elé. Traumatológia. Istenem, mennyi póruljártat hordanak ide ezek a mentők! Még az ilyen estén is.

Megcsúszott a tükörsima folyosón, kissé megbillent, de már szaladt is felfelé a lépcsőkön, kettesével szedte, hisz a főorvos már biztosan várja, meg a házasulandók is, akik a házasságkötő terem helyett ide a műtőbe kerültek.