Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Szeberényi Zoltán: Zalabai Zsigmond ötvenéves

Zalabai Zsigmond ötvenéves

Irodalomtörténeti közhely ma már, hogy az Egyszemű éjszaka (1970) és a Fekete szél (1972) című antológiák megjelenésével új korszak kezdődött a szlovákiai magyar irodalom történetében. Sokan úgy emlegetik a hetvenes éveket, mint nemzetiségi irodalmunk legsikeresebb évtizedét, annak ellenére, hogy ez a korszak a Prágai Tavasz eltiprását követő megtorlások, az ún. "konszolidáció" időszaka volt. Az mindenesetre tagadhatatlan, hogy az antológiákban egy tehetséges és ön-, illetve céltudatos költői-írói csoportosulás sorakozott fel és kért helyet magának irodalmunk küzdőterén. Nemcsak provokatív hangvételük, túltengő öntudatuk, eltérő vers- és líraeszményük különböztette meg őket a korábbi korszakok ifjú generációitól, de az a szokatlan jelenség is, hogy a kezdő költők és prózaírók mellett kritikusok is bontogatták szárnyaikat. Mészáros László és Zalabai Zsigmond a szépirodalmi próbálkozások mellett a kritika műfajait is sikerrel művelte. Különösen Zalabai mutatkozott markáns tehetségnek. Jó meglátásaival, merész általánosításaival, elemző készségével, s főként elméleti felkészültségével hamarosan kitűnt pályatársai közül. Már első írásain nyomot hagyott a magyar hagyományok mellett az orosz formalista iskola, az angol-amerikai szakirodalom, František Miko, Jirí Levý, Jozef Hrabák, Ján Mukaŕovský és mások hatása, szemléletük és eredményeik szuverén asszimilálása és adaptációja. Alig egy évtized alatt hangadó kritikussá küzdötte fel magát. Sokáig úgy látszott, hogy a Fábry Zoltán halála és Turczel, Csanda stb. kritikai rezignációja után keletkezett űrt Zalabai fogja kitölteni. Erre utalt első kritikai gyűjteményének sikere (A vers túloldalán, 1974), amelyet jórészt Fábry kritikusi eszméinek kiegészítésével és korszerűsítésével kimunkált, s kötete bevezetőjeként deklarált „ars criticájá- nak” köszönhetett. „A jövő útja — írta — olyan szintézis felé kell, hogy vezessen, amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzésekkel, az irodalmibb és műközpontúbb gondolkodással.” E kritikai eszmény megvalósítására és továbbfejlesztésére törekszik második kötete tanulmányaiban, esszéiben is (Mérlegpróba, 1978). írásait az alapos elméleti tájékozottság és a műformák, a műhelyproblémák iránti fogékonyság, a korszerű irodalomszemlélet jellemzi. Különösen a költészet műfajaiban, a líra modern és posztmodern változataiban otthonos. Többnyire gazdagon, filológiai alapossággal illusztrált, magabiztos és olvasmányos okfejtéssel kalauzolja olvasóit a költészet rejtelmeiben. írásainak szellemi izgalma magával ragadja, mintegy társszerzőjévé avatja az olvasót. A személyiség jelenléte és bélyege minden írásában fellelhető, nem rejtőzik a tudori álarc, a