Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Z. Németh István: Éjszimfónia (vers)
Z.Németh István Az Úr szerint az ember komoly dolog. Nyomdagépet épít egy sor vers miatt, templomot öt perc imádságért, bordélyházat kerít egyetlen szerelmeskedésnek, közben megcsalja a valódi gyönyöröket. A díszesen felöltözött tűzoltózenekar ünnepélyesen szájához emelt fagylalttal leteszi az esküt a csendháborításra. Kőangyalok vetődnek le a színház tetejéről, felverik a maradék port, hogy csak a hajnal legyen képes azt medrébe visszahinteni. Ebből a városból hiányzik Isten, s hiányzik minden megbékítő harmónia. Csak az éj mosogat el, kitakarít, hogy a nappal újra szétköpködhesse szemetét. Ma éjjel ártatlan, aki vét. A hidak foltos macskák hátaként nyúlnak el a büszke tespedésben. Hormonzavaros plakátok árulnak titkot, s rabságukból kitörnek a vastaghéjú kirakatok. Tévéjüket sarokba vágják az e városra ítéltek, mert csak a pillanat van — 5 benne az öröklét, ez utóbbihoz fellebbeznek, isszák a másvilág ásványvizeit, köldökükben pázsit nő titokban, s kivirágzik tenyerükben az egymás húsából tépett rózsa. IV. A lepkeszárnyú Napot gombostűre szúrja egy habzó szájú óriás, zsebében épp egy gyermek mond imát hosszú életért. Az alkony összetapicskolva már, a fákon varjak ülnek és az ősz-köténybe megérve lehullnak. Est dala dong át a tájon, vajszínűk már a füvek, s a dombokon mézes lepedék, mit nem lát a szem, de a lassú képzelet már belelép menthetetlen.
