Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Z. Németh István: Éjszimfónia (vers)

Éjszimfónia

Gödörből mászik az égre lassan az első csillag,

villan egy arcéi, kétfelé szeli a tájat. Valaki lopja a fényt,

s az elvérző nappal könnyű köntöséből jókorát lehasít.

Esőt is dézsmál, mely még cseppé sem érett,

de szomját nem oltja az, s hogy vágya még szebb legyen,

elhiteti magával, hogy a felhők könnyű, kis habok

egy nagy madártejen. Egy porcelánbaba ajkáról ima röppen,

fázik a Földgömb, lehelik az angyalok körben.

Tollpihe száll nedves égen, mintha valaki felfelé sírna, mintha egy kép zuhanna keret nélkül.

Fenyőcsúcsok közt foszlány ég, hideg érintés készül, tégelyből hull a holdfény, felizgatja a fűszálakat, tiszta hő dalol. Elejtett vasdarab vagyok a földön, természetidegen. Az illatok messze kerülik az orrom, az éteren átsugárzik kedves zeném. És feldübörög, és átzakatol, és végigdideregtet az éj.

És hűti a száj körül moccanni készülő izmot, és forralja már a látványt az idegek huzalában. Visszavon, kimond és újra csak hallgat, vádol és megvéd és mindig megtalál a Lélek.

Itt piheg mellettem Isten, gyöngyözik mellén a kozmosz. Rádiót hallgat egy angyal, vak varázslatnak örül. Lángot fú

orrán az éjfél,

két szeme egymásnak koccan, szíve meg üt-ver.

Már a századik öngyilkos jégcsap hull tenyeremre. Kivet magából a ház, létem hisz testidegen, hónalja nedves, zuzmók és sáskák lakják szakái lát. Tréfákat ültet a kertész, híg mosolyában álmaim feszülése, szemében átfagyott tündérek ülnek a jégre ruhátlan. Azért se mozdulok innét, míg a sínek össze nem érnek a végállomáson. Felnyitott titkok sebéből csörgő ámulat, marj belém. A gerinc vastag szögesdrót csupán a szökés ellen, a borda rács, hogy ne menekülhess, az izmok rózsaiszapját fehér csontokkal köríti a születés. Álom: a szabad tereken szeretők úsznak a tél utolsó gyönyörében, lassan talpraállnak, s egymás testéből — mint halból a szálkát — kiszedik lassan a szegeket.