Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Z. Németh István: Éjszimfónia (vers)
Éjszimfónia Pestis, éhínség, a gyermek kéjjel öl: mintha csak Mars lenne az Új Hold a Föld felett. A színpadon nagyzenekar gyakorol, a nagydobnál ott ül a döbbenet. Mély hangon dübörög fel az ördögi ritmus: „öld, ha-ha, öld, öld, öld, ha-ha, öld!” Már nem nézi, hova, csak üt, vág, s a bor füstöl, pufog, sír, reped. A kidőlt hamutartó körül összegyűrt, üres dobozként kering a Föld. III. Útban a város szeméremteste felé ismeretlen eredetű fénycsíkok csiklandozzák a felhők hasát, egész a végelgyengülésig. A céltalan végcélt a távolság befalta, s most fekszik a mozgásban lévő tárgyak közt. Kirakatok öblében ökölbe szorítják szépségüket a gyémántok, s titkon megfújják ezüst rendőrsípjukat a templomok falába zárt kék szemű szentek. Felriadsz, mint akiért álmában üzentek. Szíved a pizsamád zsebében dobog. Az órák tudják a dolgukat — járnak és boldogok, az alvók húsából kicsipegetik jussukat. A Kozmosz megbújik egy parányi bogárban, térbe gömbölyödik a pogánya-árnyék. Lobognak meggyújtatlan kislányhajak, titkok tábornoka, várj még! Unatkoznak az antennák ezüst fűszálai. Egy elárvult irodában két álmatlan ördög gépeli tovább az aktát, szájukból sziszegve tör elő a fekete írógépszalag. E betiltott éjszakán mindent szabad. Az ollók a fizetési listák elevenébe vágnak, s a fényképekről lassan lecseppennek a mosolyok.
