Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Z. Németh István: Éjszimfónia (vers)
Z.Németh István danázik: ledér nők köldökét csókolja, északi szüzek szemérmét paskolja, míg végül kielégül, s tántorogva, vörös arccal beállít, elmesélni az ébredőknek érzéken túli orgiáit. Fekete-fehér esten széttett karokkal, lehajtott fejjel alszik egy koldus. Mintha csak kereszten — II. Sohasem tudhatjuk, melyik az igazi ébredés, mert a szelektől fényesre nyalt homlok mögött mindig kísértés bújkál. Felbontott csomag cigaretta a Föld, és Isten a fel-felparázsló tűzből feszülten figyel. Éjjel élnek az elvetemültek. Tőrük vége fellobban, ahogy rágyújtanak mások életére. Mélyen tüdőre szívják parázs vitáik füstjét, s a koponyák két kicsi ablakán már csak a gyomnövények néznek kifelé. így nő homály a Nap körül, a tiszta fényt őrző korsók összetörnek. Gyúlékony eszmék szivárognak nagy fejekből, a rombolni kész ököl csak félve ad kezet. Nem bízik a Senki a Senkiben. A legnagyobb csaló is átverést szimatol, s könnyű kis kézifegyverét simogatja. És közben rettentően nő a füst: a hajszálnyi indulattól is lobbanó világ telepöfékelve már. Eldobott sörösdobozok gurulnak a végtelen pöcegödrébe, kitört ablakok üvegén tört látvány vérzik el.
