Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - TALLÓZÓ - Varga Lajos Márton: Ebben a világban az író alig számít (Beszélgetés Tőzsér Árpáddal)
Ebben a világban az fró alig számít jezetben azt írja, hogy „a szomszéd országok magyar nyelvű irodalmában... egyén és közösség viszonylatrendszerei... az eddigiekhez képest történetileg teljesen ismeretlen távlatba kerültek át”, s az ottani írók „egy korszerűbb kol- lektívumfelfogás segítségével akár egész eddigi hagyományviláguk újraértelmezésére is képesek lehetnek”. Ebből a szempontból lehet nagyon fontos Szilágyi István két ismert, de mégsem kellőképpen ismert regénye, a Kő hull apadó kútba és az Agancsbozót. S ugyanígy Grendel Lajos legújabb munkája, az És eljön az ő országa. Ezekben az igék akkor is az egyén és közösség viszonyáról szólnak, ha logikájuk nem az azonosság, hanem a kizáró ellentétesség logikája. S ez a mai magyar irodalomban, melyben minden valamirevaló író könyökéből Levinas „táplálkozó és élvező individuuma” jön ki, nem semmi. Ehhez nemcsak kivételes művészi kvalitásokra, hanem bátorságra is szükség van, s annak a talán mégiscsak létező helyzetnek a különbözőségére is, amelyet a határontúliság kint és bent állapota, illetve ennek a kintnek és bentnek a szimultánéitása jelent. • Nyilván több időre van szükség, hogy a művek övezetében is érzékelhető és bemérhető legyen a változások minden következménye. Annyi azonban, gondolom, már most is látszik, hogy milyenek a határon túliak jelenlétének lehetőségei. — Ha jól értem a kérdést, itt az írónak nem arról a jelenlétéről van szó, mint amelyikről az előbb azzal a bizonyos látszatfontossági renddel kapcsolatban beszéltem. Magyarán: nem az irodalombeli, hanem az irodalmi életben való jelenlétéről. • A kettő, persze, összefügg. — Akárhogy nézem, a határon túli író jelenléte nem az írónak kellene, hogy fontos legyen, hanem magának az irodalmi életnek. Szegedy-Maszák Mihály írja egyik tanulmányában: „Szilágyi István, Végei László vagy Grendel Lajos műveinek a megítélésében a magyarországi irodalmár illetékessége némileg korlátozott... hiszen valószínű, hogy létezik olyan kétnyelvű közösség, amely egymáshoz méri a két nyelven olvasottakat. Ebben a vonatkozásban járulhat hozzá jelentős mértékig a kisebbségi irodalmárok tevékenysége a magyar kutatáshoz. Rávehet bennünket arra, hogy ne kizárólag a nyugati kultúrához mérjük a sajátunkat.” • Mit akar ezzel mondani? — Azt, hogy a mai magyar irodalmi élet a látszatsokszínűsége ellenére is meglehetősen egyhangú, s talán éppen azért, mert a kevés számú kánonképző kritikus meglepően kevés világirodalmi kánonnal dolgozik, de az európai erdőtől és hazai szent fáitól még így sem látja a szomszéd fákat. S ha valakinek van bátorsága megkockáztatni a véleményt, hogy az erdő talán nem is ott van, ahol a kánonképzők látják, akkor egykettőre megkapja „a felületes szörnyeteg” minősítést, mint Farkas Zsolt vagy Bán András Zoltán. • Kérdés, hogy amikor egy-egy közmegbecsülésnek örvendő író munkáival szemben a szóban forgó kritikusok keménykedni kezdenek, akkor ezt
