Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - TALLÓZÓ - Varga Lajos Márton: Ebben a világban az író alig számít (Beszélgetés Tőzsér Árpáddal)
VARGA LAJOS MÁRTON azért teszik-e, amit ön állít, vagy egészen más okból. Az is kérdés továbbá, hogy azt a hangnemet kell-e használnia a kritikának, amit ők használnak olykor. Jut eszembe: hogyan tud tájékozódni? — Egyre nehezebben. Mégis, azt hiszem, hogy a kedvezőtlen változások csak a korábbi kényelmes irodalmi szociális hálóhoz képest tűnnek tragikusnak. Aki nagyon akar tájékozódni, az most is tájékozódhat. Mondjuk, olyan áron, hogy minden héten átkocsikázik a Pozsonytól körülbelül 25 kilométerre lévő Rajkára, ahol a Nagy vendéglőben átveszi a nevére oda postázott Élet és Irodalmat. így a postaköltség a benzin árával együtt is csak negyede annak, mintha a határon át kellene küldeni a lapot. Egyébként pedig a pozsonyi magyar intézmények, így a Comenius Tudományegyetem magyar irodalmi tanszéke is, megkapják a legtöbb magyarországi irodalmi lapot és folyóiratot. A tájékozódás tehát lehetséges. • Hozzájut a könyvekhez is? — A legkönnyebben Budapesten. • Ha igazat adunk Szegedy-Maszák Mihálynak, s azt mondjuk, valóban a kisebbségi magyar írókon múlik, mennyire mérjük a közép- és kelet-európai kultúrákhoz is a sajátunkat, akkor jelenlétünk a semmivel egyenlő. — Ha arra gondol, hogy például sem Hrabalt, sem Danilo Kist nem a határon túli magyar szerzők juttatták be a magyar irodalmi tudatba, akkor talán igaza lehet. De nincs bonyolultabb dolog, mint az irodalmi hatás és visszahatás mechanizmusa. Ha száz évig fogok élni, akkor sem értem meg például, hogy miért érdekli annyira a magyar olvasót Hrabal, s hagyja hidegen Vladimír Holan költészete, mikor az előbbi az utóbbinak a köldökéig sem ér. S ugyanakkor Holan magyar elfogadtatásán épp elegen és eleget tüsténkedtünk. Vagy mást mondok: ki tudja a magyar irodalomban, ki az a Tomas Šalamún? Jelentkezzen! Pedig Tolnai Ottó — akinek pedig a jelenléte távolról sem egyenlő a semmivel, egyszer, egyetlen versében 95-ször írta le T. S. nevét. Valószínűleg úgy van ez, hogy a magyar irodalmi életbe a cseh és szlo- vén-szerb-horvát író is csak Párizson keresztül juthat be, s mivel ma a párizsi irodalmi börzéken is nagy a zavar — erről lásd éppen Szegedy-Maszák Irodalmi kánonok című könyvét —, a magyar irodalmi élet is tanácstalan. • Milyennek találja az utóbbi évek magyar irodalmát? — Ha jól látom, megindult a korábbi posztmodern szövegszerűség dominanciájának a fellazulása, differenciálódása. Mégpedig annak a modellnek az irányában, amelyben nemcsak a jel, hanem a jelentés is formaelemként működik. Ezt a működést korábban és Bodor Ádám Sm bírójának kapcsán Szirák Péter találó fogalmazással a szöveg- és világszerűség egyidejűségének nevezte. Ma már Kertész Imre, Pályi András, Sándor Iván, Tar Sándor, Szilágyi István, Grendel Lajos, Bodor Ádám, Orbán Ottó, Rakovszky Zsuzsa, Baka István, Oravecz Imre, Bertók László műveit nem lehet a kánon részének tartani, holott ezek egyszerre szövegszerűek és világszerűek. • A magyarországi kritika nem egészen így gondolja.
