Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)

Százdi Sztakó Zsolt

mosdó fölött a falra erűsített tartón ott volt a borotva. Pár percig elbíbelődött, míg végre sikerült kiszerelnie a pengét a borotvából. Még egyszer utoljára szemügyre vette az arcát a tükörben, ami most az elhatározás nyugalmával nézett vissza rá. Pedig még semmi sem volt végleges. Mielőtt megtette volna a döntő lépést, utoljára még eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégse tenné meg. Mindig, valamennyi lépése után megkísértette a kérdés, hogy mi lett volna, ha mégsem ezt, hanem amazt határozza. A válasz sosem volt olyan egyértelmű, mint most.

Arcát a legutolsó pillanatig nézte a tükörben, mintha nem is az övé lenne. Még az is átvillant az agyán, hogy milyen jó képet tudna most festeni. Amikor már elfogyott az ereje, a földre zuhant, és elvesztette az eszméletét...

— Mit csinálsz, fiam?

— Elmegyek, anyám.

— Hová mész?

— Apához.

— Ne menj!

— Nem tudok maradni, félek, anyám.

— Mitől félsz, fiam?

— Félsz, hogy eljön érted a halál, ezért most elébe mész.

— Igen.

— Rossz vagy, fiam. Ti holtak elmentek, és az élőkre nem gondoltok.

Itt hagyod öreg anyádat a szomorúságnak.