Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)
A főnix halála — Nos, hogyan tetszik? Megnézte a kápolnát, és mellette a haranglábat, amiben a harang épp akkor szólalt meg, és amit falusi mesterek ácsoltak, tudásuk legjavát beleadva: — Szép. — Nem akar bejönni? Ott bent már nem olyan szép, de a pap szépen prédikál. Kicsit habozott, és eljátszott a gondolattal, hogy elfogadja a meghívást: — Kint megvárom. Felhangzott a harmónium, és a hívek elindultak befelé. Bent egy zsoltár dallamát kezdte el játszani a harmónium, és csakhamar bekapcsolódtak a hívek is, hamisan, akadozva kezdtek énekelni. Az ének sehogy sem akart ráhangolódni a harmónium játszotta dallamra, hol az nyomta el az éneket, hol az ének a harmóniumot, míg végül kivált egy erős basszus hang, és most már az vezette az éneket. Gyerekkorából ismerős volt neki a dallam, amikor az anyja mellett ülve a templomuk padjában sokszor hallotta ugyanezt az éneket, és nem egyszer próbálta ő is énekelni, de törékeny gyerekhangját elnyomta a felnőttek éneklése. Észre sem vette, és dúdolni kezdte a dallamot. Néhol, ahol tudta, ott a szöveget is énekelte. Aztán elhallgatott a harmónium, és a pap kezdett beszélni. Tisztán, érthetően ejtette ki a szavakat, hogy még a leghátsó padokban ülők is értsék. Hallgatta a pap monoton prédikációját, mintha egy tamtamot püfölnének fáradhatatlanul, nem zökkentve ki az egyhangú ritmusból, és lassan már a szavak értelme el se jutott az agyáig. Olyanok voltak, mint vízcseppek kopogása a bádoglapon. És ekkor végre megértett valamit abból, amit annyi nyelven hirdetnek, de csak keveseknek adatik meg, hogy értsék is. Megsejtette az első keresztények titkát, akik nyugodt szívvel léptek arénába, ahol kiéheztetett fenevadak várták őket, és derűsen fogadták a halált. Megfejtette a titkukat, hogy a halál nem jelentett a számukra mást, mint átlépni egyik dimenzióból a másikba, ahol megszabadulnak mindentől, ami beárnyékolta földi életüket. A felismerés ujjongó örömmel töltötte el, szinte bizonytalan állapotba került. Szeretett volna mindentől megszabadulni, csak rohanni, rohanni... Mikor visszatért a szállodába, nekidőlt az ajtónak, hogy egy kicsit kifújja magát. A megerőltető meneteléstől még mindig zihált, és légszomja volt. Mikor kicsit kifújta magát körülnézett a szobában, amiben épp olyan szinte kaotikus rendetlenség burjánzott, mint otthoni lakásán. Valami rejtélyes oknál fogva gyerekkorától vonzódott a rendetlenséghez, és felnőttként is valami perverz gyönyört érzett, ha módjában állt valahol rendetlenséget csinálni. Nem, nem holmi lustaság volt ez a részéről, hanem valamiféle esztétikai szükséglet. Úgy gondolta, hogy a művészetnek szüksége van a káoszra, arra a káoszra, amelyben benne rejlik a tökéletes harmónia. A művész kicsit olyan, mint Isten, aki a káoszból megteremtette a világ harmóniáját. Elindult a fürdőszoba felé, aminek az ajtaja beledagadt a keretbe, és jókora erőfeszítésre volt szüksége, hogy kinyíljon. Belépett a fürdőszobába, ahol a
