Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)

Százdi Sztakó Zsolt

feküdt a havon, a másik kettétörve, egyik csonka darabja a lábán, a másik részt nem látta sehol. Legyengült szervezetének óriási erőkifejtésébe került, hogy a lányt, akinek a tehetetlenségi erő megkétszerezte a súlyát, ráfektesse az épen maradt lécre. Végül azonban sikerült, és a bot segítségével tolta maga előtt.

Mindeddig nem is sejtette, hogy mennyire eltávolodott a szállodától, csak most, hogy már jóideje ment, és még semmi se jelezte, hogy közel lenne hozzá. Nem tévedhetett el, hiszen a nyomait követte visszafelé, bár meglehet, hogy jókora kerülőt kellett megtennie. Mindenesetre az összeesés határán volt, mire a szállodához ért, ahol néhány alkalmazott cigarettázott. A parázsló cigaretták olyanok voltak a kezükben, mint szentjánosbogarak. Amint észrevették, a segítségére siettek, és átvették tőle az eszméletlen lányt. Mire felért a szobájába, annyi ereje sem volt, hogy levetkőzzön, ruhástól zuhant az ágyba.

Úgy ébredt, mintha ájulásból térne magához. Nem emlékezett rá, hogy az éjjel álmodott volna valamit, bár az utóbbi években egyre ritkábban emlékezett az álmaira. Volt az életében egy olyan szakasz, amikor intenzíven érdeklődött az álmok iránt, egy egész füzetet írt tele az álmaival. Akkoriban sok olyan könyvet olvasott, ami az álomfejtéssel foglalkozott, és általában minden érdekelte, ami a misztikummal volt kapcsolatos. A misztikumhoz való viszonya tulajdonképpen máig sem változott. Nála a misztikum volt az, ami másnál a vallás. Nem hitt Istenben, ahhoz túlságosan individualista volt, de hitt benne, hogy a halállal nem fejeződik be semmi. Képtelenségnek tartotta, hogy fizikai megsemmisüsélünk után ne maradjon belőlünk semmi. Úgy képzelte el az életet, mint valami ujjlenyomatot, amit a felsőbb énünk (amit ő egonak nevezett) hagy a világon. Hitt a reinkarnációban, és az egoban. Halálunk után az ego tovább él, és egy idő után szükségét érzi, hogy megnyilvánuljon, és keres magának egy testet. Azokat az embereket, akiknek az életük során is megmarad a kapcsolatuk az „én”-nel, nevezik itt a földön prófétáknak, vallásalapítóknak, vagy egyszerűen csak zseniknek. Egy barátja, akinek elmondta ezt az elméletét, felvilágosította, hogy a középkorban biztosan megégették volna, mint istentagadó eretneket.

Felkelt az ágyból, bár úgy érezte, hogy az egész napot át tudná lustálkodni. Amikor visszanézett az ágyra, észrevette, hogy a párnán csomókban ott a haja. Próbálta fésülködéssel eltüntetni, de sehogy sem sikerült. Végül megunta a hiábavaló kísérletezést, és egy sapkát húzott a fejére. Lement a recepcióra, és a programlehetőségek után érdeklődött. Kiderült, hogy reggeli után indul egy csoport az egyik csúcsra. A gyülekező a szálloda előtt volt, ahol elszánt arcú turisták várakoztak, akik elhatározták, hogy délre már a csúcsról fognak gyönyörködni a táj szépségében. Látszott, hogy többségük már ismeri egymást, nem először túráznak így együtt, és így ő magányosan állt a csoport szélén. A látszat csalóka volt, a csúcs mégsem volt olyan közel, mint amilyen közelinek látszott, és az első kilométerek után lemaradt. Már azon kezdett gondolkozni, hogy visszafordul, amikor egyszercsak megérkeztek a csúcshoz. A többiek pi