Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)
A főnix halála falakkal körülzárt tér fogságából, és nekivágott a végtelen hónak, ami a holdfényben vakítóan ragyogott. Hideg volt, a higany jóval a nulla alá süllyedt, és érezte, hogy a jeges szél máris vörösre csípte a bőrét. A hó ropogott a lába alatt, és minden lépésnél lábszárközépig süppedt a méteres hóban. Jólesett neki a mozgás ebben a csípős hidegben, egész nap ki se dugta az orrát a szobájából, még az ebédet is felvitette, mintha tudat alatt attól félt volna, hogy netán valamelyik ismerősével találkozik, és magyarázkodásra kényszerül. A legutóbbi napokban ijesztő változásokat tapasztalt magán. Arca elvesztette egészséges színét, a haja hullani kezdett, szemei karikásak, beesettek lettek, ezzel együtt étvágytalanná vált, minek következtében úgy lefogyott, hogy azok a ruhái, amelyek néhány hete még épp, hogy jók voltak, mostanra már pár számmal nagyobbak lettek. No, igen, úgy látszik megkezdődött a fizikai leépülése, gondolta keserűen, és maga se tudta miért, de volt ebben a gondolatban némi kajánság is. Lehet, hogy ez már az értelem kajánsága, amely végül mégiscsak diadalmaskodott a benne lakó ösztönlény fölött? Éveken át annyiszor volt kénytelen kapitulálni előtte, hogy most elégtétellel veszi tudomásul a pusztulását, jóllehet azt is tudja, hogy az ő pusztulása neki is pusztulást jelent. Ez is csak az ember sajátja, hogy sokszor maga magának a bírája, és gyakran a hóhéra is. Mert az állat tiszta ösztönlény, aki, ha az élete veszélyben forog, a végsőkig harcol életéért. De az emberben ott rejlik az értelem, egy másik én, ami könyörtelen ítéletet mond minden tettéről. Ezek a konfliktusok néha olyan súlyosak, hogy az ember önpusztításba menekül, elkezd inni, vagy éppen bódító álmokban keres menedéket, végső megoldásként pedig ott az öngyilkosság. Okos emberek ezt ismerték föl, és ezért találták ki a mindent megbocsátó Istent, aki megelégszik azzal, ha az ember megbánja bűneit, és feloldozást nyer. A vallás úgy próbál meg felmentést adni az ember cselekedeteire, hogy mindent eleve elrendelt- nek tekint. Csakhogy mi van azokkal, akik nem képesek a hitre? Nekik saját magukkal kell elszámolni a lelkiismeretükkel?... Kikerült a szálloda fényköréből, és áthatolhatatlan sötétség vette körül, csak a hold világított, de most azt is eltakarta egy felhő. Lehajolt, és egy marék havat gyúrt össze hógolyóvá, majd egy önfeledt mozdulattal a hold felé dobta. Boldog volt. Hetek óta először érezte magát felszabadultnak, szinte már gyermekien felelőtlennek. Léptei alatt ropogott a hó, egyszercsak, mintha kiáltás tépte volna szét a csendet. Megállt, hogy füleljen. Újabb kiáltást hallott, és elindult abba az irányba, amerre a hangot sejtette, inkább csak az ösztöneire bízva magát. Mikor már hosszabb ideje nem hangzott fel újabb kiáltás, és attól tartott, hogy eltévedt, kétségbeesetten beleordított az éjszakába. Kis idő múltán, mintegy válaszként, újabb kiáltás hallatszott, és ezután már így válaszolgattak egymásnak, míg csak rá nem bukkant a félig megfagyott lányra. Egy fa tövében feküdt, síelés közben nekiütközhetett a fának, és eltörte a lábát. Ha még pár óráig itt marad biztosan megfagy, már így is alig volt élet benne. Már csak percekre tért magához, aztán megint visszazuhant az öntudatlanságba. Az egyik síléc mellette
