Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt — Nagyon, anyám. — Gyógyíthatatlan? — Gyógyíthatatlan. A recepciónál levő lánnyal először nem tudta magát megértetni, végülis találtak egy közös nyelvet, amit mindketten beszéltek. Kivett egy szobát meghatározatlan időre, aztán felment. A több órás utazás alaposan kimerítette. A tulajdonos gondosságával vizsgálta meg a lakosztály felszerelését, nem szerette volna, ha az elkövetkező napokban bosszankodnia kell, mert nem működik a vécé, vagy elromlott a vízcsap. Csak egy kézibörönddel érkezett a szállodába, utazáshoz sose szerette becsomagolni a fél ruhatárát, csak a nélkülözhetetlen ruháit hozta magával, pár alsóneműt, és a mindennapi tisztálkodáshoz szükséges szereket. A legtöbb ember akkor se képes kizökkenni a mindennapok megszokott életritmusából, ha éppen pihen, és szabadsága alatt is kényszert érez rá, hogy jól bejáratott életét élje. Pedig a szabadság éppen arra való, hogy megszabaduljunk a hétköznapok monoton ritmusától, és ez csak akkor lehetséges, ha hátrahagyjuk annak kellékeit is. Ezért aztán ezt a megoldást vállalta, hogy kölcsönzőből vett megfelelő ruhát, ha éppen olyan meghívása volt, ahol a szmoking kötelező. Nem volt kedve a kicsomagolással bajlódni, ezért a böröndöt úgy ahogy volt, betette a szekrénybe, majd a panorámaablakhoz lépett, ami egy hótól csillogó csúcsra nyújtott kilátást. A fenyőerdő néhol kishíján egészen a csúcsig ért, és a síelők olyanok voltak, mint az apró hangyák a hangyabolyban. A látvány lenyűgözte, mint mindig, ha hegyekkel találkozott. Alföldi születésű lévén már majdnem felnőtt volt, amikor először találkozott hegyekkel. Szülőfalujában már akkor is a csúcson érezhette magát, ha felment a házuk padlására. A hegycsúcsokkal kapcsolatban idővel kialakult benne egyfajta rejtett szimbólumrendszer. Az ember, amikor először lát hegycsúcsot, az első, amire gondol egy megmerevedett fallosz, és ez nem véletlen, mert az ember gondolkozásában igenis központi helyet foglal el a szex, habár ezt valami érthetetlen álszemérem miatt illik tagadni. Vicceket gyártunk Mórickáról, akinek mindenről az jut az eszébe, közben pedig mi magunk vagyunk ezek a Mórickák, egyszerűen azért, mert mindannyiunkban ott bújkál a fajfenntartási ösztön. Amit még barlanglakó őseinktől örököltünk. Egyszerre szinte elviselhetetlenné vált számára a gondolat, hogy nyom nélkül fog elmúlni. Mióta tudta, hogy meg fog halni, mániájává vált ez a gondolat. Nem ringatta magát illúziókban, tudta, hogy csak egy közepes festő, akinek van ugyan egypár jó képe, de összességében csak közepeset, semmi eredetit, semmi figyelemreméltót nem alkotott. A gondolat elkeserítő volt. Lent megszólalt a zene, valahol táncmulatságot rendeztek. Fogalma sem volt, hogy hány órát aludt, este volt amikor felébredt. Még- csak nem is vacsorázott, és már hiába is ment volna le, már az étterem is bezárt, de nem is volt éhes. Úgy érezte, hogy most azonnal ki kell szabadulnia a
