Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)
A főnix halála Elindult a kép felé, és leakasztotta a falról. Sokáig csak nézte, mintha minden ecsetvonást az agyába akarna vésni. Aztán egy könnyed mozdulattal összetörte a képet, és a maradványokat a kandalló tüzébe dobta. Hosszan nézte, amint a mohó lángok felfalják a kép roncsait. Az autó lefordult a főútról. Még hét kilométer zötykölődés, és meglátja szülőfalujának első házait, ahonnan már az utak is csak egy irányba vezettek. Mindig hevesen dobogott a szíve, valahányszor közeledett a falu felé. Felelevenedtek benne gyerekkori emlékei, amelyek három évtized távolából is alkalmasak voltak rá, hogy melengessék a szívét. Tulajdonképpen, ha rossz passzban volt mindig gyerekkori emlékeihez menekült. Ez volt életének az első és utolsó olyan korszaka, amikor még maradéktalanul tisztának érezhette magát. Aztán, ahogy nőtt, úgy kezdett mindinkább liberálissá válni. Kezdte tolerálni azokat is, akiket nem szeretett, és megtanult kompromisszumokat kötni. Ekkor már az esze vezérelte, az érzései helyett, és egyre többször hallgatott a józan belátására. Ez volt az a pillanat, amikor idealistából kezdett realistává válni. Pedig egy embernek sose szabad az ideáljait feladni, kiváltképp nem egy művésznek, mert ha kompromisszumokat kezd kötni a világgal, éppen azt az isteni lényeget veszíti el, amiért a világra jött. Az autó átsuhant a falun, anyjának a háza kint állt a falu végén, egypár bokor és az erdő társaságában. Ideális hely egy gyerekkor számára, de a civilizációnak alaposan meg kell küzdenie, ha el akar ide jutni. Különösen az őszi esőzések, és a tavaszi olvadás idején. Szerencsére most fagyos volt a föld, és így nem kellett sártengeren átgázolnia. Kiszállt a kocsiból, és megpillantotta az anyját, aki már a tornácon állt, és őt figyelte. Mint mindig, ha valamelyik gyereke előzetes bejelentés nélkül érkezett, most is nyugtalanság tükröződött a tekintetében. Az anyja ráncos, reszkető kezei közé fogta az arcát, és egy pillanatig úgy vizsgálta, ahogy csak egy anya tudja a gyerekét nézni. A kedvenc ételével várta, mint mindig, és ő eltöprenghetett a rejtélyen, hogy honnan a csudából tudhatta, hogy a fia éppen ma fogja meglátogatni. Amikor egyszer rákérdezett erre, azt válaszolta, hogy éjjel megálmodta, vagy reggel, amikor felkelt, valami furcsa előérzete támadt... Leült az asztalhoz, és gondolattalanul nézte, ahogy az anyja az ódivatú vaskályha, és az asztal közt sürgött-forgott. De a máskor oly ínycsiklandó finomságokban, amiket az anyja eléje rakott, most csak étvágytalanul turkál. Végül kiment a kert végébe, ahol az erdő kezdődött. Gyerekkorában mindig ide járt, mikor haragba volt a világgal. A lombok közé menekült, és csak az éhség verte ki onnan. Egyszer valamilyen könyvben olvasott a mitológiai kentaurokról, és képzeletében rögtön idetelepítette őket. Azontúl már napirenden járt ide, és egész délutánokon „beszélt” velük. Arra gondolt, hogy milyen jó volna, ha most is meghallgatnák, és okos tanácsokat adnának neki... Lépéseket hallott a háta mögött, és az anyja hangját: — Nagyon beteg vagy fiam?
