Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)

Százdi Sztakó Zsolt

kínozni akarná. Most is olyan élesen látta Betti titokzatoskodó pofikáját, mintha egy háromdimenziós fényképet nézne. Csupa izgalom volt, ahogy akkor megjelent a műteremben, és a kezénél fogva húzta maga után, mint valami rakoncátlan gyereket, aki megmakacsolta magát. Emlékszik mennyire bosz- szankodott, hogy félbe kellett hagynia a festést, és remélte, hogy valami fontos dolgot akar vele közölni. Általában véve megvolt benne az a képesség, hogy csip-csup ügyeknek kerekítsen óriási feneket, és valóban fontos dolgokat nagyvonalúan egy kézlegyintéssel intézzen el. Talán ez volt az benne, ami a férfiakat annyira vonzotta. Hogy egyszerre volt meg benne az alig nővé serdült kamaszlány kislányos egoizmusa, és az érett nő minden rafinériája. Ezt persze a vele egykorú fiúk nem tudták értékelni, és ezért állandó konfliktusban állt velük.

Gyakran hasonlította őt egy stradivarihoz, ami csak értő mester kezében nyújt tökéleteset, míg egy dilettáns csak nyekergést tud belőle kicsiholni, mindezért a hegedűt okolva. Az elmúlt napok, hetek történései közül talán a B

ettivel való szakítás ejtette rajta a legmélyebb sebet. Még a halál gondolata se gyötörte annyira, mint annak a tudata, hogy őt elveszítette. De tudta, hogy mindkettőjüknek így a legjobb... Szinte észre se vette, hogy rásötétedett, ő pedig elkészült Betti arcképével, amivel már hónapok óta kínlódott, de csak az alapozásig jutott el. Még egy utolsó pillantást vetett a képre, aztán letakarta. Eredetileg Betti születésnapjára készítette a képet, ám most már soha nem fogja neki odaadni... Búcsúzóul még egy utolsó pillantással szétnézett, mint a gondos gazda, aki mielőtt hosszú időre távozna végleg meg akar győződni, hogy mindent a legnagyobb rendben hagy maga után. Ekkor látta meg a képet. A képet, ami valamennyi munkája közül a legközelebb állt hozzá. Egy kritikus barátja azt mondta, hogy ez a kép csupa fájdalom, és csak egy mazochista volt képes megfesteni. A lelke mélyén igazat adott neki. A főnix halála csakugyan fájdalmas kép volt, még ha nem is úgy, ahogy azt a barátja gondolta. A képen egy öreg csavargó látható, a delirium tremens határán. Egy fal tövében kuporgott, testét már csak rongyok fedték. Az egész képet a koldus tekintetéért festette meg. Egy alkoholtól eltorzult, ráncos, megfáradt vén arc, amin már ott voltak a halál felismerhető jelei. De a tekintete! A tekintete egy ártatlan, és öntudatlan gyermeké volt, aki még mit sem tud a világ gonoszságáról, és ezért ő is tiszta és ártatlan. Az apjának volt ilyen a tekintete, amikor utoljára látta, a halálos ágyán. Akkor napokig volt mellette, és hosszú órákig beszélgettek. Csak akkor és ott ismerte meg igazából az apját, akivel évtizedeken át annyiszor került összeütközésbe, és ez a felismerés a lelke mélyéig megrázta. Rájött, hogy előítéletek alakították a kapcsolatukat, és ezt ott nagyon szégyelte. Hallgatta az öreg higgadt, bölcs szavait, és rádöbbent, hogy irigyli őt. Irigyli, amiért ilyen nyugodtan várja a halált, és még a fia számára is vannak jó tanácsai. No, igen, mindig várd meg a holnapot, mert az még jót is hozhat. Bölcs szavak! De mi a helyzet a halálraítéltekkel? Nekik a holnap csak a kivégzés napját hozza közelebb. Ezt úgy látszik még az apja is elfelejtette...