Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)

A főnix halála

Rómában zajlott le, a sixtusi kápolnában, Az utolsó ítélettel, és ez az a pont, amikortól kezdve nyugodt lelkiismerettel kezdte magát művésznek vallani. Ekkor értette meg, hogy művésznek lenni többet jelent, mint jól megfesteni egy képet. Szinte spirituális tevékenység, hiszen talán csak imádkozás közben kerülhetünk olyan közel Istenhez, mint mikor egy művész szól hozzánk, a szavak béklyója nélkül, megmutatva azt az isteni lényeget, ami minden formában benne rejlik. Semmi sem lehet tökéletes, amit ember készít, de mindenben benne van a tökéletesség ígérete.

Az egyik kép előtt hirtelen megtorpant, ismerősnek tűntek számára az ecsetvonások, a kép egész hangulata. A kép egy gyümölcs-csendélet volt, ami egy tálat ábrázolt, rajta ízlésesen elrendezve szőlő, alma, körte, barack, a kép középpontjában egy ismeretlen növény, ami feltehetően csak díszítés volt. Sokáig nézte, amíg rádöbbent, hogy a saját képét nézi. Még főiskolás volt, amikor festette. Még ma is emlékszik arra a hétvégére, amikor összejött a család anyjának a névnapja alkalmából. A három testvér és azok gyerekei. Ekkor történt, hogy az apja egy tálban a kertből behozott a féltő gonddal ápolt gyümölcseiből. Azóta se kóstolt olyan zamatos gyümölcsöket, mint amilyenek az apja kertjében termettek. Akkoriban járt a főiskolára, az utolsó évet végezte, és olyannyira a festés lázában égett, hogy mindenben témát látott, amit meg lehetett festeni. Annyira izgatott lett az elébe táruló látványtól, hogy rögtön készített pár vázlatot, és rávert a nővére kisfiának a kezére, amikor az megpróbálta megdézsmálni a gyümölcsöstálat.

— Amint látom tetszik önnek ez a kép — lépett melléje a kereskedő, aki már jóideje figyelte: — Valóban figyelemreméltó alkotás, az egyik leghíresebb kortárs festő munkája. Ha tőkebefektetésnek szánja, mondhatom, hogy a legjobb kamatot fogja hozni.

Károly nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon, végül elmosolyodott, faképnél hagyta a galériatulajdonost.

Az utóbbi hetekben minden nap letargikusan ébredt. Nem volt kedve semmihez sem, legszívesebben egész nap az ágyban maradt volna. Ma azonban meglepő változás következett be kedélyállapotában. Úgy érezte, hogy tele van energiával. Ismerte ezt a feldobott hangulatot, és tudta, hogy pár nap múlva újra visszazuhan abba a depressziós állapotba, amiben előzőleg volt. Ez azonban csak újabb ok volt rá, hogy kihasználja ezt a pár napot. Még fogmosás közben is a feladatokra gondolt, amelyeket el kell végeznie. Olyan volt, mint a versenyló a rajt előtti pillanatban. A műteremben dermesztő hideg fogadta, már hónapok óta nem járt lent, a falak teljesen átfagytak, órákba telt, amíg a kandalló barátságosan felmelegítette a levegőt.

Sokáig csak állt, és nézte a lepedőkkel letakart állványokat, rajtuk a félbehagyott képekkel. Volt, amelyikhez már fél éve nem nyúlt. A palettára már rászáradt a festék, az ecsetek mosatlanok, pedig ez sose volt rá jellemző. Felmerült benne annak a napnak az emléke. Mióta tudta, hogy meg fog halni, az emlékei is élesebbek voltak, mintha valami láthatatlan hatalom még ezzel is