Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)

Százdi Sztakó Zsolt

kívül mindössze néhány feketébe öltözött öregasszony járt a sírok között, akik időnként úgy hatottak, mintha baljóslatú fekete varjak telepedtek volna a keresztekre. Az út enyhén emelkedett, pár méterrel beljebb már a sírok kezdődtek. Szórakozottan kezdte böngészni a fejfákra írt neveket, és az évszámokat, ahogy a sírok közé ért. Némelyik fejfán még fénykép is volt. Ezek délceg ifjúként ábrázolták a megboldogultat, még akkor is, ha a feliratból kiderült, hogy hajlott kort ért meg. Rendszerint katonaruhában ábrázolták a képek az elhunytat, amint tüzes tekintettel néz a fényképezőgép lencséjébe, hegyesre pödört bajusszal, vagy esküvői képeken, megilletődött ifjú menyasszonyokat látott. Elgondolkozott azon, miért van az, hogy a hátramaradottak mindig a legelőnyösebb képet őrzik meg az elhunytról, még akkor is, ha a való életben egészen más volt. így lesz aztán a házsártos feleségből áldott jó asszony, az iszákos férjből gondos családapa, a hűtlen szeretőből hűséges.

Lassan már négy éve, hogy az apja meghalt, és ma már képtelen lett volna akárcsak egyetlen kellemetlen emléket is felidézni, ami vele volt kapcsolatos. Pedig nem volt köztük harmonikus a viszony. Úgy látszik, ugyanúgy mint a testünknek, az agyunknak is meg van a maga védekező mechanizmusa, ami működésbe lép, ha egy halottról van szó. És ez így is van rendjén, hiszen az embernek szüksége van a múltjára, annak a legapróbb morzsájára is... Hirtelen megtorpant, mert egy ismerős sírral találta magát szembe. Mindvégig kísértette az az érzés, hogy ismerős helyen jár. Agyának titkos rekeszéből minduntalan előbukkant egy emlék, de ő mindig visszaparancsolta, mert szé- gyellte magát. Szégyellte, hogy évek óta már nem is gondolt rá, csak most jutott eszébe újra, ahogy őt is megsuhintotta a halál szele. Mintha egy jéghideg kéz szorongatta volna. Az asztalra borult, és zokogni kezdett. Közben feldöntötte a poharat.

A kiállítóteremben rajta kívül nem volt senki, magányosan nézte a képeket, és igyekezett a stílusjegyekből kitalálni a festő kilétét. Élvezte, hogy mennyire ismeri a festőtársadalmat, tisztában volt minden iskolával, ami az elmúlt kétszáz évben keletkezett, és tudását szívesen fitogtatta barátai előtt, ami a kívülállókban a beavatottság érzését keltette. Munkájáház hozzátartozott, de idővel a szenvedélyévé is vált, hogy annyi kiállítást nézzen meg, amennyit csak tud. Azokat tartotta jó képeknek, amelyeken jól felismerhetők voltak a kép festőjének egyéni stílusjegyei, ezért nem is szokta a szignót keresni a képeken, hanem megpróbált rátalálni a festő egyedi stílusára. Ezt nevezte ő az igazság pillanatának, mert kiderült, hogy a festő valódi egyéniség-e, akinek ez a képein is látszik, vagy csak egy ügyes utánzó, aki másoknak a bőrébe bújt. Ezért törekedett ő is arra, hogy kialakítson egy önálló, csak rá jellemző stílust. A főiskola tanáraként tagja volt egy művészeti alapítvány kuratóriumának, és az volt a feladata, hogy a külföldi ösztöndíjakról döntsön. Munkája során kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy az amit ő művészetnek nevez, és amit Leonardo, Michelangelo, Rubens és a többi zseni neve fémjelez mára mennyire felszínessé vált, megfosztva lényegétől. Az ő számára a szembesítés