Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)

A főnix halála

hogy hányféle rendszert szolgált ki. Ez a kicsik előnye a nagyokkal szemben. A kicsi sosem lesz nagy, de a nagyok mellett észrevétlen marad, és így köny- nyen túléli őket. Sokszor elképzelte már, hogy vajon milyen lehetett az elmúlt pár évtized a portás bácsi életében. Az ő magántörténelmében nem is voltak olyan földrengésszerű változások, hiszen az ő életének fő színtere nem változott, legfeljebb kulisszái. Gyakran beszélgetett az öreggel, szerette azokat a történeteit, amelyek azokról a tanárokról szóltak, akik akkor tanítottak itt, amikor ő még meg sem született.

A nap az iroda ablakát világította meg, és ez olyan érzést keltett az emberben, mintha üvegházban lett volna. A fűtést ezekre az órákra lekapcsolták, de még így is melegebb volt, mint azt az ember komfortérzete megkívánta volna. Az órájára nézett, és látta, hogy a fél délelőttöt itt töltötte, ezért úgy döntött, hogy nem vár tovább. Majd a titkárnőnél hagy üzenetet. Már éppen indulni akart, amikor meghallotta barátjának a hangját, amint a titkárnővel beszélt. Pár pillanat múlva belépett, és széles mosollyal fogadta őt. Pár évvel volt idősebb nála, de még innen a negyvenen. Jóképű férfi volt, és főként a női hallgatók körében igen népszerű.

— A titkárnő mondta, hogy vársz rám.

— Szeretném, ha gondoskodnál a helyettesítésemről.

— Elutazol valahová?

— A hegyekbe.

— Örülök, hogy eszedbe jutott, mert én is ajánlati akartam. Az utóbbi időben elég rossz bőrben vagy.

Nem válaszolt, hanem csak felállt, az ajtóból még visszafordult:

— Azért azok a pénteki bridzspartik kellemes emlékként maradnak meg bennem.

Egy külvárosi kocsma asztalánál magányosan szomorkodni, ez most éppen az ő hangulatához illett. Előtte a piros abrosszal leterített asztalon egy még majdnem érintetlen pohár vörösbor árválkodott, annak ellenére, hogy a kocs- máros már legalább két órája kihozta. A kocsmát egy zajos társaság uralta, akik valamilyen születésnapot ünnepeltek. Egymás után hangzottak el a pohárköszöntők. A vége felé a szónokok nyelve már erősen akadozott. Először az asztaltársaságot figyelte, de aztán megunta részeg fecsegésüket. Tulajdonképpen maga se tudta, hogyan került ide. Maga se tudta, hova indult el reggel, csak azt, hogy otthon nem bírt maradni, elviselhetetlennek érezte a bezártságot, és állandó mehetnékje volt. Egyszercsak a temető kapunál találta magát. Vissza akart fordulni. Mostanában mindentől irtózott, ami a halállal vagy az elmúlással volt kapcsolatban. De aztán mégis belépett, és közben valami önkínzó szadizmussal arra gondolt, hogy legközelebb már nem a saját lábán fog ide jönni, hanem hozzák. Érdekes módon ez a gondolat most nem töltötte el rettegéssel. Inkább valami kajánság volt benne. Mintha nem is róla lett volna szó, hanem valaki másról, egy ellenségéről, és a hír őt elégedettséggel tölti el. Összerezzent, amikor a talpa alatt megcsikordult egy kavics. Rajta