Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt való rovására is, és ezt ott egyikük rögtön szenvedélyes szavakkal a szemére is vetette. Először védekezni próbált, de aztán belátta a helyzet abszurditását, és már nem is védekezett. Szép lassan mindenki elment, és ők még mindig ott vitatkoztak, aztán egyszer csak történt valami. Máig sem tud ép ésszel elfogadható magyarázatot találni, de egyszercsak mindketten ugyanarra gondoltak, és egymásnak esve szeretkezni kezdtek. Kapcsolatuk ettől kezdve az érzékiségre épült, szinte fizikai fájdalmat okozott neki, ha a lány nem volt mellette, és rosszul lett a gondolatra, hogy egyszer el fogja hagyni. Mert azt is elmesélte, hogy eddig még egyetlen férfi mellett se tudott huzamosabb ideig megmaradni, és tizenhét éves kora óta félévente cseréli a szeretőit. Legjobban azokat az ösztönös mozdulatait szerette, amiket maga se tudatosított, egyszerűen csak a lényéből adódtak. Ahogy felállt, ahogy felemelte a kávéscsészét, és ivott, vagy ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy rendezze gondolatait. Sokat hangoztatta, hogy nem érzi magát kiforrott művésznek, a négy év nem volt elég, hogy művésszé váljon, és mint modell a főiskolán maradt. Addig azzal áltatta magát, hogy felvilágosult, modern gondolkodású férfi, aki rokonszenvezik a női emancipációval, de amióta őt ismerte, ez a hite is megingott. Rá kellett jönnie, hogy féltékeny rá, amikor azt látja, hogy másokkal flörtöl, még akkor is, amikor a tanítványainak ül modellt, meztelenül, és azok rajta legeltetik tekintetüket. Birtokolni akarta, hogy kizárólag csak az övé legyen, csak neki legyen joga hozzáérni, de azt is tudta, hogy ő ezt sosem tűrné. A sors iróniája, hogy most mégis a saját akaratából mond le róla. Annyira abszurdnak találta ezt a gondolatot, hogy keserűen felnevetett. — Te vagy az? — Én — mondta Betti és felkattintotta az asztali lámpát. — Aludtál? — Igen. — Valami baj van? — Azt szeretném, ha holnap elmennél. A rektor irodájában ült, és várta a barátját, hogy egy értekezletről visszatérjen. A titkárnő engedte be, aki nem tudta eléggé leplezni csodálkozását, hogy ilyen korán keresi a rektort. A rendszerváltás után talán egyetlen főiskolán se kezdődött akkora tisztogatás, mint itt. Szinte az egész tanári kar kicserélődött. Az új rend célul tűzte ki, hogy a művészeti főiskola legyen a művészeké, és ne elvhűség szerint válogassák a tanári kart. Addig azonban még az ő bizalmuk se terjedt, hogy a főiskola vezetését is művészekre bízzák, mert a művészeket ők is megbízhatatlan elemnek tartották. Talán az egyedüli, aki megmaradt a helyén az az öreg portás bácsi volt, aki már annyira régi bútordarabnak számított, hogy a diákok egyszer egy április elsején úgy tréfálták meg, egy listát nyújtottak át neki, amiben már ő is leltárba volt véve. Neki senki se vetette a szemére,
