Irodalmi Szemle, 1998

1998/5-6-7 - ANKÉT - RÁKOS PÉTER: „Nem az idő halad, mi változunk”

AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE

nyös önismétléseinek monotóniáját legfeljebb az mérsékeli vagy menti, hogy ugyan hányan olvashatták akkor és hányan emlékezhetnek rá ma? Szóval, ki a farbával: amit addig jelentett, azután is azt jelentette, minden más esetleges látszat ellenére. Ezt legfeljebb megtoldhatom egy szubjektivebb, személyesebb megjegyzéssel: nekem valamiféle köldökzsinórt is jelentett, azt, hogy innen is odatartozom. Azután is, hogy a határok megmozdultak anélkül, hogy én kimozdultam volna a helyemről, s távolélőből emigránssá váltam, érvényes ez az igény, mint a Kalligrammal létrejött kapcsolatom is igazolja és lehetővé teszi. De hát az évek kérlelhetetlenül telnek, s ha Madáchnál azt olvassuk, hogy „nem az idő halad, mi változunk”, legott azt vetem ellen, hogy ha mi nem változunk is, az idő bizony halad.

Ám emlékezzünk: az Irodalmi Szemlét annak idején a stószi remete indította útnak, kedvelt költőjét idézve: indultok? jó ideje már bizony: tartok veletek, váltig, holtig, persze... Az első és sokáig egyetlen szlovákiai magyar folyóirat: ez volt az Irodalmi Szemle státusza, s nyilván mi, ebben (abban) az országban élő magyar irodalmárok egyek voltunk abban, hogy kell és jó, hogy van, de vajon végig azonos volt-e önmagával? Hiszen nemcsak munkatársainak és olvasóinak összetétele változott, élén is váltották egymást személyek és nemzedékek. S mint annak idején írtam, most tétovázás és változtatás nélkül nyugodt lélekkel ideiktatom:

„Az Irodalmi Szemle első nemzedéke örökölt és szerzett nemcsak az itteni szlovákokkal és csehekkel, nem is csak a határon túli magyarokkal; minden külön útját a ránk nehezülő világtörténelem közös buktatóinak kerülgetésével kellett megjárnia. És hát, ennyivel tartozunk az igazságnak, nem kerülhette el valamennyit.

Ami pedig amaz említett »külön gondokat* illeti, rá kell döbbennünk a régi évfolyamokat böngészve, mi mindennel kellett tisztába jönnie annak a nemzedéknek, hol saját eszével, hol a maga kárán, tévedések árán. Hogy ez itt magyar irodalom, de nem csak az Hogy a hatókörében föllelhető minden alkotó törekvésnek és tájékozódó szándéknak legyen summája, ne csak holmi fölösleg lecsapódása, gyűjtőhelye minden helyiérdekűségnek, amire másutt nincs hely s ami másutt nem érdek... Hogy másik meghirdetett hagyománya, a vox humana is akkor a leghatékonyabb, ha hordozóinak nem fogadalma, hanem természete.”

S itt érintkezik mégiscsak az első kérdés a másodikkal. „E sorok írója” több- rendbeli okokból szép lassan kihullófélben van az idő rostáján; ír még koron- kint egyet-mást, de olvasni már nemigen van ideje. (Amelyik kutya ír, az nem olvas, szerettem valaha mondogatni.) Ilyeténképpen hétköznapjaink gyakorlatában kevéssé vagyok járatos, s jóllehet nagyon is elevenen érzem s érzékelem az idők változását, hogy a körülmények megváltoztak, sőt folyamatosan változnak, teljesen tájékozatlan vagyok a tekintetben, mit jelentenek e megváltozott körülmények „lebontva” az Irodalmi Szemle szintjére: milyen gazdasági, politikai, személyi és szervezeti tényezők függvénye a lap sorsa.

Világos azonban, hogy a Szemle már régen nem az egyetlen magyar irodai