Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)
A főnix halála tőnek európai hírű volt. Sokszor figyelte, ahogy nekikészül egy újabb képnek, mindig valami titokzatos rítusnak vélte, amit ilyenkor végzett. Ekkor értette meg igazán, hogy mi is az a természetvallás, és gyanította, hogy öreg barátja is ennek a híve. Gyakran vitte magával kirándulásaira, és ilyenkor mindig, ha egy csodás tájat pillantott meg, az volt az érzése, mintha templomba léptek volna. Ha meg akart szólalni, egy mozdulattal csendre intette. Az ismerősei csak remeteként emlegették, mert néha hónapokig kerülte az embereket. Már haldoklott, mikor megszűnt köztük minden kapcsolat. Ha lázongott a lelkiismerete, azzal csitítgatta, hogy az egész nem tőle függött. Öreg barátja döntött így, ő akart elszakítani minden szálat, ami az élethez kötötte. Az igazságot akarta így leplezni, mikor úgy döntött, hogy a karrierje fontosabb, mint a barátság. Elfogadott egy felkínált ösztöndíjat, és elutazott Rómába. A halálhírét is egy újságban olvasta, még a temetésre sem jött haza, mert féltékeny volt, és nem akarta magára hagyni élete első nagy szerelmét. Februárban hat órakor már teljes a sötétség, de ő mégse kapcsolta fel a villanyt. Alig fél órája ért haza, miután egész délután a várost járta, rég nem látott helyekre zarándokolt el újra, amelyek életében fontos szerepet játszottak. A félálomból arra riadt, hogy valaki puha léptekkel járkál a szobában. Tudta, hogy csak Betti lehet, csak ő tud ilyen macskaléptekkel járni. Betti, a legújabb szerelem, aki immár másfél éve játszik főszerepet az életében. Először a tanítványa volt, aztán a szeretője, végül pedig a szerelme. A főiskolán ő volt a legtehetségesebb tanítványa, igazi egyéniség, aki számára nem léteztek semmiféle megkötöttségek. Állandó harcban állt a vezetéssel, és az volt a tanárok véleménye, hogy eléggé kellemetlen jelenség. Ő is áldozata lett ennek az előítéletnek, és négy évig nem szentelt neki különösebb figyelmet, kapcsolatuk nem nőtt túl a hivatalos tanár-diák viszonyon. A főiskolán hagyomány volt, hogy a végzős diákok munkáiból gyűjteményes kiállítást rendeztek, és hivatalból neki kellett ezt a kiállítást megszervezni. Ebben a hónapban, a kiállításra készülve hosszú estéket töltöttek együtt a kiállítandó anyagot válogatva. Ilyenkor természetesen sok minden szóba került, és nem feltétlenül mindig a képekről beszéltek. Megosztották egymással álmaikat, vágyaikat, gondjaikat, gondolataikat. Ezeknek a beszélgetéseknek volt az egyik sokkoló felismerése, hogy mennyire rossz tanár ő, négy éven át tanította ezeket a fiatalokat anélkül, hogy fogalma lett volna róla, hogy kiket tanít, pedig ezek a fiatalok, fiúk és lányok, mind más jellem. Ugyanabba a hibába esett, mint annyi tanártársa. Elhitte, hogy létezik egy uniformizált diáktípus, akinek elég a technikát megtanítani, és nem vett tudomást arról, minden tanítványa egy külön világ. Még sosem látott ennyi technikailag tökéletesen kidolgozott képet, amelyek azonban ugyanolyan semmitmondóak voltak, és semmit se fedezett fel rajtuk abból, amiről tulajdonképpen mindenfajta művészetnek szólnia kell. Csak most, hogy megismerte az embert is a képek mögött, most jött rá, hogy milyen hamisak, és nem is annyira róluk szólnak, mint inkább neki készültek, és ez az ő hibája. Ő volt az, aki a technikát mindenek fölé helyezte, még a mondani
