Irodalmi Szemle, 1998

1998/5-6-7 - Dobos László: „A teremtő küzdelem jó érzése...”

AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE sősorban irodalom-erkölcs és gondolkodás-erkölcs, s magatartás-erkölcs meg­nyilvánulása volt. S ebben jelentős szerepe volt az Irodalmi Szemlének. Lel­künk zugaiban megőriztük életünk halottnak hitt igazságait, mérhetetlen megaláztatásainkat s megveretéseinket. Életközösséget vállaltunk a szlovákiai magyarsággal. Felelősséget. A hatvanas évek a leleplező irodalom ideje. Meg­tudtam, hogy élsz, Földönfutók, Adósságtörlesztés... A szlovákiai magyar írás­beliség a hatvanas és hetvenes években beépült a társadalmi mozgásba. Több mint két évtizeden át mérkőztünk a hatalommal. A több jogért, a több sza­badságért. Igaz, ez nem esztétikai kategória, de lehet több is annál. Amikor kezdtük szerkeszteni az Irodalmi Szemlét, a kultúra és az irodalom a társadalom rokonszenvét élvezte. Az is elmondható, hogy a diktatúra évti­zedeiben az irodalomnak meghatározó szerepe volt kis- és nagyközösségek szellemi táplálásában és megtartásában. A rangos irodalom a hatalom ellenfe­le volt. A birodalmi gondolkodás antitétele. A kisebbségi lét kapaszkodója. (Elég Sütő András drámáit idézni: A lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a mág­lyán, Szuzai mennyegző... Példák sokaságát idézhetném.) Az Irodalmi Szemle része volt ennek a küzdelemnek. Részese volt a ma­gyar irodalom egységes eszmeisége kibontásának. Fájó tudomásul venni, hogy napjainkban az irodalom leértékelődött, társa­dalmi szerepe szinte elporladt. És negyven év múltán is létkérdésekkel küzd. Amikor kezdtük a Szemlét, még nem tudhattuk, hogy viharos évtizedeket — egy világbirodalom összeomlását éljük meg. Úgy érzem, az idő pokoli malmában morzsolódva is a magunk módján saját történelmünket írtuk, saját arcú irodalmat csináltunk. Nyomot hagytunk magunk után. Az Irodalmi Szemle részese volt és maradt mindmáig a szlovákiai magyar közösségi er­kölcs alakításának. Az utóbbi években sokféle hír terjesztette a Szemle halálhírét. Az idő hisz­tériái és mai életünk képtelenségei ellenére is azonban megmaradt a folyói­rat. Ha kényszerű kihagyásokkal is, de megjelenik, él az Irodalmi Szemle. Megmaradt. Túlélte önmagát, egykori reményeit, kilátásait. Köszönhető ez Fo­nod Zoltánnak, aki a lapot tetszhalott állapotából emelve szerkeszti. Szinte hihetetlen, hogy negyven év múltán rangos főszerkesztők sorának a legelején állok. A negyven év emlékezetét idézik a tisztes munkát végzett volt főszerkesztők mostani megnyilvánulásai is. Hány szerkesztő, szerző hagy­ta a kézjegyét a Szemlén. Érdemes lenne erről is nyilvános névsorolvasást tar­tani. A sokféle tanulság egyike: a kisebbségi létnek az individualizmus korában is szüksége van megtartó, összefogó intézményekre és fórumokra. Az Irodalmi Szemle negyvenéves leltárát szemelgetve a nosztalgia érzése mardos. A teremtő küzdelem jó érzése mellett a kérdés: megtettem-e mindent, amit tehettem? Úgy tettem-e a dolgom, hogy legyen, lehessen minden élet­helyzetünknek folytatása...

Next

/
Thumbnails
Contents