Irodalmi Szemle, 1998

1998/5-6-7 - Dobos László: „A teremtő küzdelem jó érzése...”

AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE

ellensége, a véres leszámolások. Szinte hermetikusan zárt volt a szlovák—magyar szellemi és irodalmi határ. Az ötvenes évek elején rangos magyar íróküldöttség látogatott Szlovákiába, s annak vezetője nyilatkozta. Számunkra csak annyira fontos a csehszlovákiai magyar irodalom, mint akár a vietnami vagy más baráti szocialista ország irodalma... Ez a gondolkodás a hatvanas évek elejéig jelen volt a Szlovákiában bontakozó magyar irodalom keresztvizében.

Igénnyé vált életünk, történelmünk, szenvedéseink kibeszélése. Ez munkált bennünk, bennem is. Alapító főszerkesztője lettem az Irodalmi Szemlének. Annak előtte sohasem szerkesztettem felelős megbízatással. Egy ideig vak vezetett világtalant. Meghatározhatatlan jó érzés kézbe venni egy irodalmi folyóirat első számát. Érezni a nyomdafestéket, s lapozni, örülni a beérett munka gyümölcsének.

Érett fejjel álltam a keresztvíz alá. Előbb negyedévenként, majd kéthavonta, s révbe érve havonként jelent meg a lap. Ahogy futotta irodalmunk növekvő erejéből, s az örökké bizonytalan költségvetésből. Az ötvenes évektől kezdődően évtizedeken át számunkra a betű, az írott szó lett tájékozódásunk eszköze. Az újságírás, az irodalom közvélemény- és közösségformáló erejűvé vált. A megjelent írás már önmagában rangot jelentett.

Az egyetlen irodalmi lap számára az írásbeliség iránt megnyilvánuló érdeklődés felhajtó erő lett. A hatvanas évek végére 3500—3800 példányban jelent meg. Fórum lett a folyóirat, nyilvánosság az irodalom számára. Nőtt a figyelem a lap iránt Magyarországon, sőt Erdélyben és a Vajdaságban is. Kapcsolatokat szorgalmaztam és teremtettem a Kortárssal, a Tiszatájjal, az Alfölddel, a Korunkkal, az Újvidéki Fórummal, valamint egy lengyel irodalmi lappal... Kitörtünk. Világot teremtettünk magunk körül, Fábry Zoltán életének utolsó két évtizede is itt kapott rendszeres nyilvánosságot. Az indulástól kezdve egy évtizeden keresztül szinte minden számban jelent meg írása. Fábry jelenléte az útját, kibontakozását kereső irodalom számára meghatározó volt. Rövidítette a keresés útjait. Valóságszemléletre tanított. Csak sajnálni tudtam azokat, akik a közelmúltban a mások építette irodalmi páholyokban pöffeszkedve átkozták vagy kárhoztatták Fábryt. Nem élték meg, nem ismerték, sejtelmük sincs az irodalomteremtés akkori keserveiről, az értékteremtés gondjairól.

Az indulás éveinek átka egészen 1968-ig a cenzúra volt. A folyton jelenlévő figyelés, a számonkérések, a tiltások, a kihúzások, a letiltások, az élvecsonkítá- sok.

Szemléletet alakított az Irodalmi Szemle. Az életre, a valóság tiszteletére, vagy tudomásul vételére ösztönzött. A személyi kultusz, a frázistenger és a rózsaszín ködök idején a gondolkodás és az irodalom számára ugyan merre vezethetett az út? Az esztétikai mérce kizárólagossága felé? Tényeiben, mindennapi történéseiben volt tragikus és abszurd a kor, melyet éltünk. Az erőszakkal álltunk szemben, a diktatúrával. Úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy a szlovákiai magyar írásbeliség (a kezdeti csetléseik-botlásaik ellenére) már a hatvanas évek elején — ellenállt. Szembefordult az erőszakkal. S ez el