Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Százdi Sztakó Zsolt: A főnix halála (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt gyobb megdöbbenésére azonban egészen másvalami volt, amit észrevett: amikor közölte vele, hogy halálosan beteg, jól kivehetően mosolygott. Jóllehet csak egy ezredmásodpercnyi kihagyás volt, ami csöppet sem volt tudatos, pillanatnyi rövidzárlat az idegközpontban, az arcizmok koordinációjának hiánya. De a tény mégis tény marad, a barátja az ő életének a legtragikusabb pillanatában mosolygott! Mindig gyötrő volt számára a kérdés, ha a saját halálára gondolt, hogy mi marad meg belőle, ha fizikailag megsemmisül. Talán pár festmény egy múzeum raktárának mélyén, amit pár évtized vagy évszázad múltán felkutat és leporol egy lelkes művészettörténész, hogy róla írja majd disszertációját? Hát csak ennyi marad meg egy ember életéből? Nem, ő nem akarta ezt elhinni. Boldogok a hősök, akiket megénekelnek, jutottak az eszébe egy tanárának a szavai, aminek az értelmét csak most volt képes felfogni. Az Iliászról tanultak akkor épp, és ő elmesélte, hogy Homérosz csak összegyűjtötte a nép közt keringő hősi énekeket, és eposszá gyúrta azokat. így állítván időtlen időkre szóló emléket Trójának és a trójai hősöknek, míg végül egy fantaszta kiásta a város romjait. De ki tudja, hogy hány városnak, és mennyi hősnek nem volt ilyen szerencséje, ahol nem volt egy Homérosz, és ezért mára a feledés homályába merültek. A faluban, ahol felnőtt, más volt a helyzet. Még ma is emlékszik azokra a jóízű beszélgetésekre, amikor szóbakerültek a régi halottak, és mindig volt egy anekdota vagy egy-egy mondás, ami megidézte a halott szellemét. Falun, ahol mindenki mindenkit ismer, még tudják hogyan kell együttélni az elmúlással, és halottaik emlékét szinte kultikusan őrzik. És ő, vajon neki nincs-e adóssága a halottaival szemben? Lelkiismeretfurdalással gondolt első mesterére, aki felfedezte, és elindította őt a pályán, és a főiskolán kívül neki köszönheti a legtöbbet. Egy nyáron történt, éppen elvégezte a gimnáziumot, és fogalma se volt, hogyan tovább. Azon a tavaszon jött a faluba egy különös öregember, akit a falusiak csak bogarasnak hívtak, mert egész nap öreg düle- dező parasztházakat keresett, és fizetett a tulajdonosoknak, hogy lefesthesse a házukat. Akkor találkozott vele, amikor éppen a falu legmagasabb pontjáról készített vázlatokat a faluról. Beszédbe elegyedett vele, sok minden szóba került, többek között a vázlatokról is beszéltek. Megemlítette, hogy ő is szokott rajzolni. Egy hétig tartott, amíg elegendő bátorságot gyűjtött össze, hogy megmutassa neki a rajzait. Bár évtizedek voltak köztük, mégis a barátjává fogadta, és mindaddig, amíg élt, az idősebb pályatárs tekintélyével állt mellette. O tanította meg sok olyan apró trükkre, ami nélkül jó festő nem létezik. Megtanította, hogy ne a rácsodálkozó turista szemével nézzen egy tájat, hanem mélyedjen el benne, és vegyen észre sok olyan jelentéktelennek tűnő részletet, ami felett a felületes szemlélődő elsiklana. Megtanította, hogy órákig szemléljen egy gyönyörű rétet, mi előtt lefestené. Váljon eggyé vele, és csak akkor kezdjen a munkához, amikor már szinte érzi a fű növekedését, és őt is elhódítja a virágok illata. Az öreg csak nonfiguratív képeket festett, de tájfes
