Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Dobos László: „A teremtő küzdelem jó érzése...”
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE alá. A magam nemzedéke számára ezek a tényezők határolták be a közéletiirodalmi jelenlétet. Ma már tudom, hogy az élet őselemi érzései az emberi magatartásom gócai. Az, ami velem történt és történik. Az, ami bennem van, s ahogy része, részese vagyok életem kis és nagy közösségei életfolyamatának. Az élet bennem lévő értékei silányulhatnak el vagy válhatnak hasznossá. A mélyből jöttünk, az élet rétegein áttörve igyekeztünk a felszínre. Ez tüzelt, a fennmaradás és vele együtt a megmaradás öröme. A vallomás, a kibe- szélés, a kicsodák és mifélék vagyunk kényszere. Tudtul adni a világnak, hogy vagyunk. Az ősember barlangfalára vésett üzenetének örök mozdulata ez Az ötvenes évek elején a sarjadó magyar irodalom az akkor szerveződő lapok alkalmi „ágyrajárója” volt. Önálló fórum kell — ezt ismételtük ezerszer és ezerszer a Szlovák írószövetség magyar tagozatának az ülésein. A szlovák irodalom háborúból s felkelésből kikerült alakjai (A. Plávka, Ct. Štítnický, VI. Mináč, V. Mihálik, A. Matuška, J. Špitzer...) bizalmatlanok voltak irányunkban, s nem vettek bennünket komolyan. A hatalom pedig egyszerűen nem értette, milyen irodalom és honnan? Évekig tartott a kilincselés, és százféle volt a kifogás. Ha volt papír, nem volt nyomda. S ha ez már sikerült, nem akadt morzsányi pénz sem. S így körbe, e háromszögben megszámlálhatatlanul sokszor. A mából nézve visszafelé megmosolyogtató a diktatúrának ez a komédiába illő jelenete. De akkor irodalmunknak már tétje volt. A lenni, nem lenni kényszere! S a nagy kérdés, van-e, lesz-e erőnk saját lábunkra állni, vagy bontakozó irodalmunkat hosszas albérletre ítélik? Az Irodalmi Szemléért folytatott küzdelem nélkül nyilván másként alakult volna az irodalomszemléletünk és irodalmunk fejlődésének a szakasza is. A háború után a szlovákiai magyar értelmiséget elűzték vagy elmenekült. Sas Andor, Egri Viktor, Szabó Béla, Dávid Teréz maradtak meg. S persze a legnagyobb és a legmesszebb látó, Fábry Zoltán. És egy falka fiatal. Nagy népte- len szellemi térség széléhez értünk. Szerveződött a háború utáni magyar értelmiség. Tábor voltunk? Csoportosuló valakik, munkásindulók rigmusaiban és dallamaiban éreztünk egymásra. Meg a kimondatlan történeteinkben. Még kicsinyke csapat, akik megfértünk egy jókora kocsma teremben. Kezdő-nyitó közösségi műfajunk volt a dal, az éneklés, a versmondás. Nem múlt találkozás versmondás nélkül. így szóltunk egymáshoz (Gyurcsó István, Dénes György, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Szőke József, Duba Gyula, Mács József, Turczel Lajos),.., s a fiatal jurátusok, Szabó Rezső, Szakáll István, s a formálódó fiatal újságírók... Mentünk ösztöneink szerint a birodalom szellemisége teremtette helyzetekbe. Nem tudatosítottuk, hogy szinte minden nappal az idő súlyos rétegei rakódnak életünkre. A szlovák burzsoá nacionalisták, a felkelés vezető alakjainak (Husák, Novo- meský, Falťan...) perbefogása. A „cionista” zsidók, Slánský és társainak kivégzése. S mindennek magyar vetületei. Megjelent előttünk a szocializmus
