Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - TALLÓZÓ - Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!” A szabadságharc népköltészetének utóélete napjainkig
VOIGT VILMOS hogy ama népdalok összeszedésével hagyjanak föl; mivel ha ezentúl is érkeznének hozzám ily nemű küldemények: én azokat a törvényes felsőbbség kezeihez lennék kénytelen átszolgáltatni. Kelt Gyulán, sept. 22. 1850. Apafi.” Noha e felhívás körül filológiailag sok minden mindmáig tisztázatlan maradt (a néprajzkutatók által gyanúba vett vélhető szerző, Aigner-Abafi Lajos ekkor ugyanis éppen tízéves volt!) — egy biztos: a két újságcikk reális lehetőségre utalt, azaz lett volna mit összegyűjteni, ám a visszakozás azonban rögtön jelezte, hogy az új politikai vezetés, főként a rendőrség hogyan értékelte az ilyen tárgyú gyűjtést: ők nem a forradalmi népdalokat, inkább ezek énekeseit kívánták begyűjteni. Ha ugyan nem éppen ennek érdekében kiagyalt provokációra kell gondolnunk... Ha itthon nem is, a külföldre menekültek körében lehetett volna e hagyománnyal foglalkozni. E téren először Kertbeny Károly (eredetileg Karl Maria Benkert) Ausgewählte ungarische Volkslieder c. gyűjteménye (Darmstadt, 1851) ad hírt az újabb magyar népdalokról. Ennek bevezetőjében Kertbeny azt írja, hogy elkészült Zweutausend Ungaische Volkslieder c. gyűjteménye is. Ez azonban sohasem látott napvilágot. És hogy mi minden is lehetett e „kétezer magyar népdal” gyűjteményében, jelzi a szerző másik, magyar nyelvű kötete, amely ugyancsak a nem Habsburgok ellenőrizte külföldön jelent meg: Hangok a múltból. A magyar nemzet nagy napjainak emlékéül. Összeszedte és kiadta két honfi. (Lipcsében, 1851. A két honfi Kertbeny Károly és Eisler Móric volt.) A közölt versek között pedig megvan nemcsak Arany János már említett népies toborzója, a Nemzetőr-dal, hanem a miniszterelnök, Batthyány Lajos kivégzéséről szóló ballada is meg a szabadságharc utáni viszonyokkal foglalkozó, ám ekkor mégis Petőfi alkotásának remélt költeménye: Farsangi dal 1850 — egyszóval negyvennyolcas és forradalmi, népszerű és népies alkotások is. A későbbi magyar tudománytörténet és művelődéstörténet igazán eltérően ítéli meg a szabadságharc folklórjának későbbi kutatását. Egyesek ezt szakadatlannak, sőt túlzottnak is tartják, és kikelnek a „Kossuth-cultus vagyis helyesebben — mánia” ellen. Mások viszont mindezt keveslik, és a hiányokat azzal magyarázzák, hogy a feudális főúri reakció meg a gyökértelen burzsoák nem éreztek együtt a néppel. Az igazság nyilvánvalóan valahol a középmezőben van: népköltésünk gyűjtői szinte mindig feljegyeznek a szabadságharcot említő szövegeket, még utalásokat is (ha ugyan ilyenekre bukkannak), ezekből mégsem mindig és mégsem mindent publikálnak. A téma miatt — ám nem azért, ahogy ezt hirtelen elgondolnánk. Nem önmagában a rebellió és revolú- ció folklórját utasítják el, inkább a túl közelinek, kortársinak tudott, nem is mindig népi eredetű alkotásokat becsülik le vagy kevésbé. És hogy nem a politikai reakció sugallja mindezt, könnyen bizonyíthatjuk. Hasonló módon mellőzik a 19. század végének új témájú balladáit, szerencsétlenségek, gyilkosságok elbeszéléseit, a népszínművekben megjelenített „népszokásokat”, vagy akár éppen a meyerlingi tragédia nyomán nálunk is elterjedő híreszteléseket.
