Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - TALLÓZÓ - Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!” A szabadságharc népköltészetének utóélete napjainkig

„Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!’

Sárosy Gyula a maga verses krónikáját (Arany Trombita) ponyván terjesztették. Ezért nem is csoda, hogy éppen a legkedveltebb, közismertebb dalok (mint maga a Kossuth-nóta), vagy a világosi és aradi gyászeseményekről szóló több vers) szerzőjét, létrejöttének körülményeit máig sem tudjuk kellő pontossággal megállapítani. Most úgy látják a szakkutatók, hogy ezek egyes költők egyedi alkotásai voltak, ám rendkívül gyorsan népszerűvé váltak, nyomtatásban is terjesztették őket, folklorizálódásuk sebessége pedig szinte hihetetlen volt. Például Arany János versét (Nemzetőr-dal) megjelenése után pár héttel már „népdaľ’-ként említik és némi változtatással tovább terjesztik.

Sajnos azonban e költészetnek mindmáig sem készült el nemhogy teljes, hanem egyáltalán jól használható, reprezentatív antológiája. Úgyhogy ennek értékelését ma még nem adhatjuk.

Nem kevésbé fantasztikus az 1848-as dalok első gyűjtésének kísérlete. Volt aki már az események során feljegyzett ilyeneket. A szabadságharc bukása után pedig a megtorlás erre is kiterjedt, mégpedig nemcsak sajtócenzúra, hanem egyenesen börtönbüntetés formájában. Mégis hihetetlen ötletként a Magyar Hírlap 1850. évi 198. számába, az 1079. lapon ezt olvassuk:

„Gyűjtsük a népdalokat! A forradalom vihara pusztítva vonult el határainkon. A merre nézünk, a meddig látunk: előttünk és mögöttünk tar-mezők ko- párlanak. De van föld, melybe a múlt két év új magokat is hintett: van föld, mely a múlt két évben új virágokat is termett. E föld: a népköltészet mezeje. Szedjük föl ennek virágait, mielőtt a feledés árnyékában végképp elhervadnának; kössünk belőlük koszorút, s tegyük le azt az emlékezet oltárára. Búját és örömét, érzelmeit és gondolatait, dalban önti ki a nép. S hogy a forradalom alatt öröm és bú, gondolatok és érzelmek, rendkívüliek valának a népben; — tehát az idők színében öltözött dalaik is, szokatlan jelenet a népköltészet világában: nem szükséges mondanom. Gyűjtsük össze e dalokat; e gyűjtemény nevezetes mellékdarabja leend korunk históriájának.”

A felhívás még praktikus tanácsot is ad, kinek, hogyan kell beküldeni a dalokat. A gyűjtők nevének feltüntetését, publikálást remél, és a maga ilyen gyűjtései alapján úgy véli, hogy „e dalokban semmi ollyast, miben a mostani felsőbbség megbotránykozhatnék, nem találtam; azért nem tarthatni tőle, hogy munkálkodásunk elé, ez oldalról akadály gördítessék.”

Sőt azt gondolhatjuk, csakugyan el is küldtek ilyen szövegeket a kért helyre („keresztkötés alatt, »Apafi« fölirattal Gyulára”), mivel nemsokára a Magyar Hírlap 1850. évi 267. számában az 1203. lapon már ezt olvashatjuk:

„A népdalok ügyében. Sietek értesíteni azon t. hazafiakat, kik e lapokban közlött fölhívásom következtében, ott érintett vállalatom elősegélésére közremunkálni szándékoztak volna, miszerint: — a forradalmi népdalok összegyűjtése iránti szándékom a magas kormány által rosszaltatott; annálfogva, az illető katonai parancsnokság rendelete folytán vállalatom betiltatott, s az eddig hozzám elküldött népdalok, hatóságilag lefoglaltattak. Távolról sem akarván a magas kormány nézeteivel összeütközésbe jőni; kérem a t. gyűjtőket,