Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - TALLÓZÓ - Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!” A szabadságharc népköltészetének utóélete napjainkig
VOIGT VILMOS kezdi meg működését a Petőfi-Szobor-Bizottság. Ám a szobrot csak 1882. október 15-én avatták fel, azaz szinte emberöltővel később. A legutóbbi fél évszázadban többször is megelevenedett a szabadságharc emléke. 1948-ban a centenárium adott erre alkalmat, 1956-ban és legutóbb 1989 környékén maga a történelem, 1998-tól pedig ismét jubileum. Azonban még ez a sokrétű hagyomány sem terjed ki mindenre. Noha nem lenne célszerű, ha most már a magyarság akkori „ellenségeit” is ünnepelnénk (mondjuk, a horvát Josip Jellacic bánt, a szlovák politikusok közül nemcsak Michal Miloslav Hodzát vagy Jozef Miloslav Hurbant, hanem akár Ľudovít Štúrt, a románok közül Andrei Saguna püspököt, sőt legutóbb éppen a magyarölő felkelő vezért, Avram láncút, vagy akár a „bresciai hiéna” nevét máig megőrző Haynau tábornagyot), az azonban mindenképpen aktuális feladat lenne, hogy végre megtudjuk, hogyan is értelmezték a magyar szabadságharc eseményeit a környező nemzetiségek. És noha az utóbbi időben többet tudunk a szabadságharc apróbb eseményeiről, ereklyéinek személyekhez köthető sorsáról, azért a szabadságharc mindennapjait leginkább mégiscsak a folklorisztikának kellene bemutatni. Ehhez némi előmunkálatok meg is születtek ugyan, azonban mindez elvégzendő feladat maradt. Most nem is erről adnék áttekintést, inkább a szabadságharc „folklórjának” későbbi, változó felfogására utalok. Ami magát a forradalom és szabadságharc folklór jellegű forrásanyagát illeti, itt kivételesen (szinte már túl kedvező) helyzetben van a kutató. Nálunk ugyanis már a reformkor egyik fő kulturális tevékenysége éppen a népköltési alkotások gyűjtése, majd kiadása volt. Hírlapok, a Magyar Tudományos Akadémia, az első magyar írói társaság (a Kisfaludy-Társaság) egyik legfontosabb célja volt ez. Politikai-közigazgatási keretek között is folyt e folklorisztikai gyűjtőmunka: a megyék támogatták, sőt kezdeményezték. Az egyházi körök egy része szintén mecénása volt az ügynek, és folklorisztikánk klasszikusai között ott van az unitárius püspök, Kriza János csakúgy, mint a református akadémiai professzor, Erdélyi János, vagy a későbbi római katolikus püspök, Ipolyi Arnold. Szinte anekdota, vagy inkább szimbólum, hogy az Erdélyi szerkesztésében a reformkor záróakkordjaként megjelenő Népdalok és mondák, az első áttekintő magyar népköltési gyűjtemény (három kötetben, 1846-1848) záró kötetéhez az előszót 1848. március 15-ére (!) keltezi (nyilván egy kis kegyes csalással) Erdélyi. Sőt a harmadik kötet egyébként mondákat tartalmazó utolsó fejezete után, a záró lapon (333) egy Hazafi-dal. Március 20- dikán, midőn Pest megye gyűlésén a szabad föld kihirdettetett című népies dal olvasható, szerző nélkül. Ám ez nem népdal, csak afféle műköltői tobor- zó. Erdélyi a korábbi kötetekben is közölt „íróktul” (köztük Petőfitől) származó népdalokat, és a reformkor legjelentősebb költői szinte rendszeresen írtak ilyeneket. Minthogy a szabadságharc idején igen sok ilyen népies, buzdító vers született, olyannyira, hogy ezeknek pontos számát sem tudjuk, szerzőiket pedig nem is mindig ismerjük. Tudjuk, hogy neves költők műveiket, mint például
