Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Grendel Lajos: Tömegsír (regényrészlet)

GRENDEL LAJOS

vény gördült ki a főpályaudvarról. Még messzebb s a másik irányban az ég kékjét az olajfinomító kéményeinek füstje maszatolta be. Lívia hangját is messziről hallottam, pedig két vagy három lépésre ültem mellette, de Lívia fojtott hangon, szinte suttogva beszélt, s néha egészen közel hajolt a barátnője füléhez, az ember azt hihette, mindjárt egy nagy csókot cuppant rá. A csókban kifejeződő beteljesülés azonban rendre elmaradt, s amikor Lívia barátnője végre szedte a sátorfáját, a napkorong már a délutáni pályáját kezdte el írni, s a környék énekesmadarai is mind elbágyadtak a melegben. Lívia kikísérte barátnőjét a sötétbarnára pácolt léckapuig, s további percekig bú- csúzkodott. Ezalatt Madelaine leszedte az asztalt, s elpanaszolta, hogy kicsi a forgalom meg az ő bére is, szólhatnék Líviának, hogy szóljon az öccsének... Megígértem, hogy szólok, olyan hangulatban voltam, hogy bármit megígértem volna.

Lívia energikus léptekkel jött vissza, akkor is céltudatosság látszott a mozgásán és a mozdulatain, amikor nem forgatott a fejében se nagy, se kicsi terveket. Céltudatosságának látszata még ma is megtéveszt néha, s olyankor alacsonyabb rendű lénynek éreztem magamat mellette, aki gyámolításra szorul és útmutatásra az élet rettenetes dzsungelében.

— Van egy tömegsírom — közöltem vele az új hírt azonnal, minden felvezetés nélkül.

— Ejha! — mondta Lívia, de a felkiáltó szó jellegéhez képest meglehetősen színtelen hangon.

Ezután elmentünk ebédelni a belvárosba. Útközben beszámoltam neki t.-i kalandom részleteiről, s nem mulasztottam el kitérni a t.-i polgármester két- kulacsosságára sem. Azon kaptam magam, hogy a polgármestert a valóságosnál is förtelmesebb színekben festem le, holott ez a szegény, nyomorult hivatalnok csupán az állását félti, s inkább enyhe dorgálást érdemelne, mint kemény bírálatot. A kikívánkozó igazságosságnak úgy tettem eleget, hogy a végén kijelentettem: „De alapjában véve rendes ember.” Lívia utálta az olyan szófordulatokat, mint „alapjában véve”, „végeredményben”, „végső soron”, „mindent egybevetve”, „ha jobban belegondolunk” és az ilyen töltelékszavak minden pereputtyát, a t.-i polgármestert pedig agyvelősorvadásra utaló eredetmondája miatt kriptofasiszta banditának nevezte. Ha sejtettem volna, hogy így fölingerlem, inkább hallgattam volna az egészről. Mire beértünk az óvárosba, már csaknem biztosra vettem, hogy megint el fog hagyni egy időre, s ez lehet néhány nap, de néhány hónap is. Líviát főként a mélaságom kergette őrületbe, meg hogy velem és körülöttem mindig hülye dolgok történnek, én pedig hagyom, hogy megtörténjenek, s mindezt az égbekiáltó élhetetlenségemnek köszönhetem. Elidegenedései tőlem ciklikusan következtek be, s én ilyenkor hiába próbáltam meg mollból dúrba átmenni, határozottságom látszata nem csapta be őt. Nem vagyunk egymáshoz valók, hajtogatta, aztán mégis visszatért hozzám, mert rájött, hogy a többi férfi még nálam is elviselhetetlenebb, én legalább nem akarom kihasználni és megalázni őt.