Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Grendel Lajos: Tömegsír (regényrészlet)

Tömegsír

— Add el azt a rohadt birtokot — mondta ebéd közben. — Add el, amíg nem késő.

— Jól van — mondtam. — Hamarosan írok a polgármesternek.

— Nem hamarosan! Még ma! — csattant föl, én pedig nem akartam tovább feszíteni a húrt.

— Még ma — ígértem.

Aztán a levelet mégsem írtam meg. Amikor ebéd után elváltunk, azonnal hazasiettem, hogy beváltsam Líviának tett ígéretemet. De elhamarkodni sem szerettem volna a dolgot. Líviának be kell látnia, gondoltam, hogy nem kényszeríthet ki belőlem olyan döntést, amelynek a helyességéről nem vagyok száz százalékig meggyőződve. Tudtam persze, hogy a halogatással bizonyos kockázatot is vállalok. Líviának megvannak az eszközei, hogy zsaroljon. Olyan választás elé állíthat, például hogy vagy a birtokot adom el, vagy ő hagy el örökre. Akkor pedig nem kétséges, hogy őt választom. Sosem mondtam még neki, de csalhatatlan női ösztönével nyilván megsejtette már, hogy ő az utolsó nő az életemben, s ha elmegy, az agglegényélet pusztaságába vet ki. Azt is gyaníthatta, hogy már régóta nem a friss szerelem szenvedélye kötöz hozzá, hanem a megszokás. Hogy nem lennék képes új kapcsolatot teremteni, ahhoz túl sok nő vetkőzött le nekem, hogy a testi kapcsolat múló gyönyörén túl bárki is magához édesgethetne kivételessége illúziójával, azzal a nyálas káprá- zattal, amit szerelemnek hívnak.

Ahogy közeledett az este, úgy fokozódott a nyugtalanság bennem. Meg a pánikszerű félelem, hogy hazudnom kell Líviának, s ő ezt észre fogja venni rajtam, vagy pedig elmondom az igazat, annak pedig kiszámíthatatlanok a következményei. Amikor a feszültség már majdnem szétvetett, feladtam az értelmetlennek tűnő ellenállást, és leültem az írógéphez, hogy megfogalmazzam a levél vázlatát. Abban a pillanatban csöngött a telefon.