Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Magyar Március 1848—1998 - Popély Gyula: Új márciusokra van szükség...

Magyar Március 1848—1998

kért és az augusztus 13-án bekövetkezett világosi fegyverletételért — nincs mit szégyenkeznünk. Az arányok és erőviszonyok ismeretében törvényszerűnek kell tartanunk e kedvezőtlen fejleményeket. Ezek következményei azonban mindenképpen fájóak és tragikusak voltak. Jöhetett a bosszú, a megtorlás, az aljas indulatok gátlástalan dáridója, a legyőzött nemzet megalázása.

Kegyelettel gondolunk a kivégzettek és bebörtönzöttek hosszú sorára: gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnökre, az Aradon kivégzett 13 honvéd főtisztre, Knézics Károlyra, Nagy-Sándor Józsefre, Damjanich Jánosra, Aulich Lajosra, Lahner Györgyre, Pöltenberg Ernőre, Leiningen-Westerburg Károlyra, Török Ignácra, Vécsay Károlyra, Kiss Ernőre, Schweidel Józsefre, Dessewffy Arisztidre, Lázár Vilmosra. Ezen kívül különböző helyeken kivégeztek még több mint száz honvédtisztet, polgári tisztviselőt, sőt egyszerű népfölkelőt is. A bresciai hiénának is nevezett Haynau tábornok volt élet és halál ura a meghódított tartományként kezelt Magyarországon. Büszkén mondogatta, amikor aláírt egy-egy halálos ítéletet: „Száz esztendeig nem lesz többé Magyarországon forradalom, erről fejemmel kezeskedem.” Szekfű Gyula a következő találó szavakkal jellemezte tömören a világosi fegyverletétel után bekövetkezett megtorlás emberi tragédiáit: „Szép, okos és igaz magyar fők, milyeneknél szebbek és emberibbek a termékeny magyar talajon sem előbb, sem utóbb nem teremtek, százankint és ezrenkint pusztultak el hóhér és golyó által, tébolyban és börtönök mélyén.”

Gondolatban hajtsuk meg fejünket az akkor mártíromságot és üldöztetést szenvedett honfitársaink emléke előtt, áldozatvállalásukat pedig soha ne feledjük.

* * *

1848 tavaszára emlékezve 1849 őszét sem feledhetjük. Ennek ellenére azonban soha nem az elbukás fölött érzett keserűség vegyen rajtunk erőt, hanem a törhetetlen hit az örök és győzedelmes újrakezdés lehetőségében. Múltunknak ez a darabja is legyen erőt adó forrás és példa a számunkra, egy olyan tükör, amelybe belepillantva jelen állapotainkat is jobban megismerhetjük, sőt bizonyos mértékig a jövendőnk körvonalai is felsejlenek előttünk. És ne feledjük: az, ami 1848 márciusában és áprilisában átmeneti időre valósággá vált a számunkra, a későbbiek folyamán — igaz, csaknem húsz éves önkényuralom után — mégiscsak realizálódott, még ha csak egy kompromisszumos megoldás formájában is. 1848 tavasza nélkül ugyanis 1867 sem következhetett volna. A nemzet és az uralkodóház kiegyezése pedig — a birodalom nagyhatalmi státuszának további megtartása mellett — végül is nyitánya volt nemzetünk és hazánk több évtizedes békés politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének.