Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - TÁLLÓZÓ - Borbándi Gyula: Peremmagyar. Az emigráns Peéry Rezső halálának huszadik évfordulóján

TALLÓZÓ

ismerő, köszönő leveleket, amelyeket a többi között Illyés Gyulától, Cs. Szabó Lászlótól, Szabó Zoltántól, Szalatnai Rezsőtől, Gál Istvántól, Sulyok Vincétől kapott. A kötetet atz Új Látóhatárban az Eperjesen született és Prágában tanult felvidéki sorstárs, Borsody István méltatta. A Requiem... 1984-ben második kiadásban ismét megjelent, Molnár József 1978-ban Bregenzben elmondott emlékbeszédével kiegészítve. Erről Sztáray Zoltán írt elismerő cikket. Végül napvilágot látott a Requiem... Magyarországon is, 1993-ban a budapesti Pannónia Könyvkiadó gondozásában, Görömbei András irodalomtörténész előszavával és néhány írásos dokumentummal bővítve.

Nem sokkal e könyve megjelenése után, 1975 karácsonyán ismét a Bethes- da Kórházból érkezett Peérytől levél. „Harmadik hete fekszem a metodisták jeles kórházában angina pectoris diagnózissal. Pillanatnyilag igen jól érzem magam, kétheti alvás után, Bach-korálokra fel-feleszmélve. Csak az a nagy kár, hogy mindez csak amolyan moratórium, mert betegségem gyógyíthatatlan, s az előttem álló út rövid lesz. Ez azért szomorú, mert nyugdíjas koromat szétszórt írásaim rendezésére, további publikációkra és írásra szerettem volna felhasználni. Most ennek az álomnak vége van.” Nyilván rossz előérzetétől hajtva Molnár Józsefnek elküldte két és fél lapra szorított, kézírásos tömör életrajzát, hozzátéve, reméli, hogy a szerkesztőknek nem lesz túl korán hasznuk belőle.

Majd két esztendeje volt még hátra. Néhány cikket, bírálatot írt még, és közreműködött emigrációban készült esszéi, feljegyzései, karcolatai egy válogatásának összeállításában. A Malomkövek között című, Szépfalusi István által szerkesztett és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által kiadott kötet megjelenését azonban már nem érte meg. Két hónappal előbb — 1977. november 11-ének hajnalán — halt meg. Bár a vég közeledtét sejtette és emlegette is, semmilyen előkészületet nem tett, és nem intézkedett, hogy mi történjék, ha bekövetkezik. Csak azt kérte a feleségétől, hogy a fejfára ne a német Rudolf, hanem a magyar Rezső kerüljön. „Ezt tudva — emlékezett vissza a gyászszertartásra Molnár József — megrendülten álltam temetésekor sírja mellett, amelynek fakeresztjén valóban Rezső állt, de rövid ö-vel, és a Peéry név é-jéről is lemaradt az ékezet. Őt is utolérte Márai Sándor döbbenetes látomása: A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet...”

A temetésen rádiós szolgálatom miatt nem vehettem részt, de ott volt az Új Látóhatár képviseletében Molnár József, aki azt ajánlotta az özvegynek, hogy Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész temesse elhunyt barátunkat. így is történt. A temetésről Molnár adott később érzékeny leírást: „Körülöttünk mindenki németül beszélt. Mint megtudtam, az özvegy német rokonsága, jómódú német polgárok, orvosok, tanárok, szellemi emberek... Körülnéztem, a temetőlelkészen, rajtam és Vida István barátunkon kívül csupán egy vagy két magyart fedeztem fel a népes gyülekezetben. Megborzongtam. A magyar nép egyik leghűségesebb fiát temetjük, egy fél országnak kellene a sírja körül to- longania, de még csak a közelben lakó emigránsok sincsenek jelen. Az emig