Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - TÁLLÓZÓ - Borbándi Gyula: Peremmagyar. Az emigráns Peéry Rezső halálának huszadik évfordulóján

TALLÓZÓ

Az Új Látóhatár két repertóriumában 1963 és 1976 között huszonnégy utalás található munkatársi közreműködésére. 1966-ban két alkalommal is írt Esterházy Jánosról és Lujza nővéréről annak párizsi halálát követően. 1966 nyarán arra kértem, hogy a Szabad Európa Rádióban foglalkozzék Balogh Edgár Hét próba című emlékiratával. Azonnal elvállalta, hiszen — mint írta — „egyik ismertebb szereplője” volt a könyvben ábrázolt ifjúsági mozgalomnak, a Sarlónak. A könyv azt a benyomást tette rá, hogy — az ő szavait idézve — „Balogh Edgár minden szenvedése ellenére — ötesztendei rabság után — ma is egy valahai Wandervogel naiv idealizmusával hisz a sztalinizmusban, amelyet a humanizmus sajátságos és megkerülhetetlen válfajának tart”. Hamarosan megérkezett a kézirat, és a bírálat elhangzott a müncheni rádióban. Az adásnak — tájékoztatása szerint — „szokatlan visszhangja volt, minden barátom meghallgatta Pesten és Pozsonyban, soha annyi szóbeli és írásos üzenetet nem kaptam, mint utána. Persze, különösen Pozsonyban váltott ki igenlő visszhangot az adás: ott az emberek még mindig tőletek várják az üdvösséget, és úgy kuksolnak a jelzett időpontban a rádiók körül, mint valaha.” November közepén újabb levéllel keresett fel, amelyben értesített, hogy szeretné a Balogh Edgár-recenziót „tanulmány színvonalon és terjedelemben” kibővíteni és az Új Látóhatárnak felajánlati. Felelni akar — közölte — hajdani fegyvertársának mint olyasvalaki, aki „a Sarló egyik alapítója s évekig vezetőségi embere” volt. „Ennek meg kell lennie — írta —, különben nagyon egyoldalú lenne volt ifjúsági törekvéseink mérlege.” Címet is ajánlott nyomban: Ifjú ábránd és zord valóság. Az ajánlat azonban későn érkezett. A rádióban elhangzott bírálat már ki volt szedve és be volt iktatva az 1966-os évfolyam utolsó számába, Egy boldog ember vallomása boldogtalan koráról címmel. Fejtegetéseit azzal zárta: „Balogh Edgár candide-i optimizmussal fejlődésnek látja a Sarló sajnálatos szétomlását és e mozgalom néhány emberének zsákutcába jutását. Ezért a bomlásért felelősek vagyunk valamennyien. Történelmi tény viszont, hogy a Kommunista Pártban ez időben már csak a mozgalom elenyésző kisebbsége látott történelmi erőt és jövőt.”

A Sarlóról és Balogh Edgárról tervezett nagyobb tanulmány megírása elhalasztódott, végül meghiúsult. Az Új Látóhatár 1967-ben a pozsonyi Dávid Teréz Kásahegy című szatirikus regényéről, 1968-ban pedig Móricz Virágnak édesapja szerkesztői működését méltató könyvéről szóló bírálatát közölte. 1969 végén súlyos baleset érte. Elesett, és az esés következtében — mint értesített — kiugrott helyéről és eltört a jobb felkarja. „Most kezdek csak újból írni, és karom-kezem mozgatni tanulni — közölte majd két hónappal később —, miután három hétig gipszkötésben senyvedtem. Hát éppen erre volt szükségem! Azóta otthon vagyok, és egy masszőrhöz járok kezelésre. No de, most már annyira vagyok, hogy írni tudok nagy nyögve: csak elnézést kell kérnem a bicebóca betűvetésért.” Azután meggyógyult, és újból helyreállt élete megszokott rendje. 1970 első felében kétszer is méltatta Márai Sándort. Először hetvenedik születésnapja, utána a Napló egy kötetének megjelenése alkalmá