Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - TÁLLÓZÓ - Borbándi Gyula: Peremmagyar. Az emigráns Peéry Rezső halálának huszadik évfordulóján

TALLÓZÓ

ségére és bürokratikus akadékoskodásaira. „Azok a tartózkodó hangnemben fogant, fájdalmas iróniájú polemikus írások, amelyekben Gara a magyarországi irodalmi szervezkedés és hatalom franciaországi képviselőivel vitatkozott, azt bizonyították, hogy ezekben az emberekben sziszifuszi munkája láttán sem szólalt meg a lelkiismeret. így kellett — ez Írások tanúvallomásának tükrében — egy embernek, aki egész életét a magyar szellem szolgálatának szentelte, védekeznie azért, mert volt benne erő, tehetség és bátorság e szolgálatra... Azért kellett elpusztulnia Gara Lászlónak, mert nem ismert megalkuvást, és nem kapta meg azt a segítséget, amelyet joggal elvárt a haza és a nagyvilág magyarjaitól. Meghalt, mert megöltük. E felelősség alól nincs számunkra többé kitérés.” Amikor Peéry e sorokat írta, nem gondolhatott arra, hogy majdan akad valaki, aki az ő szolgálata és áldozatkészsége iránti közöny láttán ugyancsak felveti a világ magyarjainak felelősségét.

Peéry Rezső legközvetlenebb és legtartósabb kapcsolata az Új Látóhatárral jött létre, nemcsak a barátság okán, hanem azért is, mert kedvelt műfajának, az esszének terjedelmi okok miatt a legkedvezőbb megjelenési helye volt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy gondolkodásban közel állván a népi írókhoz, természetesnek vélte, hogy olyan orgánumhoz csatlakozik, amelyben eleven volt a népiség eszméjének és irodalmi-politikai hagyományainak tisztelete. Polgári származása, urbánus életformája, szabadelvű gondolkodása, ugyanakkor a népi eszme iránti elkötelezettsége a népi tábor ama csoportjával roko- nította, amelyet Illyés Gyula, Bibó István, Kovács Imre, Szabó Zoltán nevével szokás megjelölni, és amelynek szellemi jelenléte az Új Látóhatár szerkesztőségében is érezhető volt.

Amikor 1963- március 23-án első írását — egy Kovács Imréről szóló, ötvenedik születésnapjára készült méltatást — felajánlotta a müncheni folyóiratnak, így fejezte be levelét: „Előre is örülök annak, hogy ezzel régen tervezett munkatársi kapcsolatom veletek végre megvalósul majd.” Cikkében, amelynek A hűség példája címet adta, Kovács Imre pályafutásának elismerő értékelése után megjegyezte: „Szeretném végül elmondani az októberi forradalom után a nagyvilágba szakadt társaim nevében, milyen öröm és bátorítás számunkra, hogy idekint ismét találkozhattunk vele, s figyelhetjük azóta is vitális egyéniségének munkáját, élénk és éber szellemének meg-megújuló próbáit, amelyekkel — immár világtávlatból — méri fel a lehetséges hazai kibontakozás módozatait és seélyeit.”

1963-tól haláláig — kisebb-nagyobb megszakításokkal — buzgón küldte kéziratait Münchenbe, az Új Látóhatár szerkesztőségébe. A kézirat szó szerint értendő. Nem írógéppel, hanem kézzel írta műveit és leveleit, közepes nagyságú álló betűkkel, tágas sorközökkel. A lap bal és jobb oldalán egyaránt margót hagyott. Szavakat nem húzott át, nem javított, nem szúrt be kihagyott betűket. Ha valamely szót törölnie vagy javítania kellett, leragasztotta, és a fehér ragasztópapírra írta, ha kellett, a javított szót. Példásan elkészített kéziratokat küldött, szerkesztők és szedők nagy örömére.