Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Tőzsér Árpád: 175 éve született Madách Imre: A „százéves harc” után (esszé)
175 éve született MAD ÁGH IMRE TŐZSÉR ÁRPÁD A „százéves harc” után 175 évvel Madách Imre születése és 136 évvel Az ember tragédiája első megjelenése után úgy tűnik, befejeződött a „százéves harc”: ma már csak keveseket hoz lázba akérdés, hogy Az ember tragédiája valóban az „ember tragédiája-e” vagy inkább az „ördög komédiája”, hogy pesszimista-e a mű vagy optimista, hogy lehet-e e két lelkiállapotot (a pesszimizmust és az optimizmust) drámában is szembeállítani egymással úgy, hogy kiegészítsék és ne cáfolják egymást, vagy csak a lírában hat a szembeállításuk (mint ahogy Vörösmarty néhány nagy versében az a bizonyos „mégis”), s keveseket izgat a Madách-rejtély (az ti., hogy hogyan hozhat létre egy, a „falujába begubó- zott, világtól elzárt nógrádi nemesúr” egy világdrámát). Kiüresedett a kérdés, hogy a korábban egyházellenesnek ismert drámaíró utolsó előtti drámájában miért „tér meg Istenhez”, s érdekes módon még a feministák sem igen kapkodnak a tromf után, amelyet Éva Ádámon vett győzelme kínálgat nekik a dráma utolsó lapjain). Mintha Madách Imre egyszer s mindenkorra megtalálta volna a helyét az irodalmi múzeumokban, mintha kialakult volna a végleges sémájuk és terjedelmük a róla szóló tanulmányoknak és szócikkeknek az irodalomtörténetekben, illetve lexikonokban. Vagy tévednék? Nem hiszem. Ellenpróbaként képzeljük el, hogy az idei pécsi Tanulmányi Napok vagy mondjuk a tatai írótábor témája Madách Imre lesz! Ugye, hogy nem megy. Ismerjük be, a mai irodalmi kánont nemigen foglalkoztatja Madách életműve. A kérdés: vajon miért? Csak sejtem, hogy elsősorban azért, amiért napjainkban mondjuk Babitsé is mellékvágányra van tolva: mindkettő ahhoz a metafizikai hagyományhoz tartozik, amely Nietzsche, Heidegger és Derrida metafizika-ellenes hadjáratai után — állítólag — már nem vethet föl újabb problémákat, s mindkettő túlságosan azonos önmagával, nincs bennük hőseikkel szemben távolságtartás, nincs irónia, nincs relativizmus. Madách Ádámja, amint "„Istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd" a szüntelen csalódásai ellenére is nagyon komolyan veszi azokat a „nagy és szent eszméket” amelyeken keresztül cselekszik.
