Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - Tőzsér Árpád: 175 éve született Madách Imre: A „százéves harc” után (esszé)

175 éve született Madách Imre

S mégis! — mondom Vörösmartyval és Madáchcsal én is. A jeles évforduló alkalmából újra olvastam a Tragédiát. Eredetileg csak utána akartam nézni benne valaminek, de (mit mond Éva a tizenegyedik színben, mielőtt a sír helyett — a haláltánc résztvevői közül egyedül ő, győzedelmes nő-Zrínyiként

— megdicsőülve az égbe száll, aztán kiváncsi lettem, hogy mit mond általában, amikor megszólal, hogy milyen alapon tarthatták a kortárskritikusok pusztán „elkerülhetetlen élettársnak, feleségnek, aki elkíséri a miniszterelnököt fontos diplomáciai kiküldetésében” (Szerb Antal), de miközben Éva szövegeit keresgettem) tökéletesen elfeledkeztem eredeti indítékomról, s egy ültő helyemben végigolvastam a tizenöt színt, hogy végül megkérdezzem magamtól: mi olvastatja magát annyira Madách művében ma is, ha a problémái ma már állítólag kevésbé érdekesek?

Tenni vagy nem tenni — parafrazeálhatnám a magyar drámaíró nagy világirodalmi elődjét. Ádám drámáját a mai olvasó ugyanis valószínűleg abban a belső küzdelemben érzi, amellyel a drámahős az értelmes tett lehetőségét keresi a világtörténelem tizenegy ellentmondásos helyzetében, s teszi ezt olyan szenvedéllyel, megszállottsággal, hogy végig drukkolunk neki, s mikor valamennyi tettének eredményében csalódnia kell (minket nem téveszt meg az a bizonyos „kilencedik” sem, hisz Dantont végül is a saját eszméi „végzik ki”), akkor vele együtt találjuk magunkat szemben a végső megoldással, a halállal, illetve azzal a talánnyal, amelyet a halállal szembenézés helyzete sugall neki: „ember: küzdj és bízva bízzál”. Két olyan cselekvésre való felszólítás ez ugyanis, amelynek nincs meghatározva a célja, illetve a tárgya.

Nyitott mű, mondjuk ma, ha egy alkotás ilyen talányosán fejeződik be. Milyen célért küzdjünk, miben bízzunk? Hegel századában és filozófiájának hegemóniája idején kézenfekvő volt a válasz: küzdj a haladásért, bízz az abszolút eszmében. A mai olvasó hajlamos inkább Heidegger jegyében kiegészíteni a nyitva hagyott gondolatot (főleg ha a „halállal szemközt való lét” az impulzus): küzdj a tulajdonképpeni létért, az egyént tömegemberré, sőt tárggyá züllesztő kollektivizmusok ellen, s bízz, keresd a létezésed alapjait alanyi létedben, önmagadban!

Ne tévesszen meg bennünket a „Végetlen tér" s a nő „tisztább lelkületén” át „költészetté, dallá” szűrődő „égi szónak” a 15. színben az Úr által kifejtett metafizikája! Szerintem az a saját, az embertől való metafizika is, amelyről Török Endre Nietzschével és Dosztojevszkijjel kapcsolatban beszél egyik írásában. Az „égi szó” a „végetlen tér” szinonimája, s ez a „végetlen tér” „visszaint” az emberre, azaz tőle származik, csak annyiban létezik, amennyiben az ember a tudatával is megteremti; a Nő, s vele együtt a „költészet és dal” szintén Ádám tói, sőt egyenesen Ádámtól való, benne, bennük Ádám léte „feslik szebb létre, Melyben saját magát szeretheti”(lásd a 2. színt).

Tudjuk, hogy 1937-ben, Párizsban a Tragédiát bábjátékként adták elő, s talán ez adta az ötletet egy magyar rendezőnek, aki nemrégen marionettfigurákként, madzagokkal mozgatta a paradicsomban öntudatra ébredő Ádámot