Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Palack az ismeretlen jövendő számára
Főnöd Zoltán történetfilozófiai módszer történeti meghaladásának egyik kísérlete. A történetfilozófiai módszer irodalmi művekre való alkalmazása elfogadhatatlan az irodalmár számára, mivel az értékek meghatározásában az esztétikai szempontok játsszák a fő szerepet. Ezzel magyarázható, hogy Hans Robert Jauss, a recepcióesztétika egyik létrehozója az irodalmat adekvát módon köti össze a reális vagy külső történelemmel. A rendszer újszerűségét Jauss r y fogalmazta meg: „Ha az irodalomtörténet mögé odavetítjük a mű és a közönség folyamatosságát biztosító dialógusának hátterét, akkor állandóan látjuk az esztétikai és történeti szemlélet ellentétét is, s ezzel újjászövődik a szál a korábbi irodalmi jelenségek és a jelen tapasztalatai között.” Ez a modell az irodalmi mű és a reális történelem bonyolult helyzetére keres megoldást, mégpedig a spekulatív és mechanikus gyakorlat kiiktatásával. A módszer választ keres a műalkotás tényszerű létezése és a történelem rekonstrukciós gyakorlata alkalmazhatóságára is. Az ember fölötti és a rajta kívüli történelmi lényeg tagadása, valamint az esztétikai és történelmi értékek viszonyrendszerének újszerű megjelenítése, éppen a befogadói aktivitás hangsúlyozásával, rendkívül szimpatikus vonása ennek a módszernek. Módosul ugyanis a szociológiai befogadás, valamint a befogadás-esztétika szerepe is. Azáltal pedig, hogy a művet helyezi a vizsgálódás középpontjába, új szereppel ruházza fel az alkotás befogadóját is. Tény, hogy az elmúlt években az irodalomtörténet-írásban megjelent a pluralizmus igénye. Ez nemcsak a történeti (kronologikus) és a kritikai (szinkronikus) módszer összekapcsolását jelenti, hanem a vizsgálandó anyag sokrétű megjelenítésének (irodalmi hagyomány, irányzatok, műfajok stb.) a lehetőségét is. Ahhoz, hogy az irodalomtörténet ne társadalomtörténet legyen, ahogy Wellek írja, vagy „irodalommal illusztrált eszmetörténet”, hanem „valóságos csoda” — ahogy Ingarden mondja, — tudatosítanunk kell, hogy „Az irodalmi mű egyetlen megközelítése sem — így tehát az irodalomtörténeti sem téveszti szem elől az irodalmi mű ama különös ontológiai sajátságát, melynek értelmében az egyes mű általánosan legalább két dimenzióban létezik. Az egyik dimenziót az író, illetve a befogadók kollektívuma határozza meg, és a köztük levő tengelyen zajlik le a tulajdonképpeni irodalmi kommunikáció folyamata (alkotás—mű—befogadás). A másikban az irodalmi kontextus, illetve a nem-irodalmi (társadalmi-történeti) kontextus ..végpontjai” között a közvetlen kommunikációs csatornán kívül eső deter- minációs tényezők helyezkednek el, mint a forma és a nem-irodalmi kontextusból merítő tartalom (eszmeiség, tárgyiasságok stb.) a két dimenzió keresztezési vonalán maga a műalkotás áll, amely végső soron ennek a többtényezős rendszernek mindig aktualizációja”. Ha az elmondottak alapján szembesülni akarunk kisebbségi irodalomtörténet-írásunk gondjaival, utalnunk kell arra, hogy nemcsak a húszasharmincas években volt vitatéma a csehszlovákiai kisebbségi irodalom léte, hanem a hetvenes évek végén is. Értelemszerűen mindig arról van szó: a nemzeti kisebbségek — a maguk szellemiségével, kultúrájával — részei-e a
