Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Palack az ismeretlen jövendő számára
Palack az ismeretlen jövendő számára nemezettestnek, vagy a trianoni békediktátum (és az azt megerősítő későbbi párizsi bekészerződés) elválasztotta-e őket a nemzettestől és ezzel nemzeti kultúrájuktól is?! A válasz egyértelmű (még a diaszpórák esetére is érvényes): a nemzeti kisebbségek kötődése a nemzettel (tehát az anyaországgal) a politikai határoktól függetlenül létezik. Érvényes ez akkor is, ha a nemzeti kisebbség társnemzetté, azaz államalkotó „nemzetté” válik. Fábry Zoltán 1923-ban már úgy értelmezte a korábban hihetetlennek, elfogadhatatlannak tartott képletet, hogy az európai mércét szuggerálta az irodalomnak. „Az európai irányt nem szabad elfelejteni. Most ez — létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De az irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely... a saját talaján újra és megint csak élni akar.” A történelmi előzmények is szerepet játszottak abban, hogy az irodalom korszakolásában is politikai szempontok jelentkeztek. A gondot az jelentette (és jelenti ma is), hogy nehéz irányzatok, stílusok, iskolák szerint a korszakolást elvégezni. így történt aztán, hogy Kemény Gábor korszakolása „Előjáték a kisebbségi sorshoz (1919—1924)„; A kisebbségi öntudat kora (1924— 1929),,,továbbá „A kritikai tisztázódás évei (1929—1933),,, valamint az „Egyéni utakon — hazafelé (1933—1938), megnevezés utolsó tagja pontatlan. Ez utóbbi nyilvánvalóan nem irodalmi, hanem politikai szempont. A politikai szemléletű korszakolás szándékai másoknál is megtalálhatók, Kemény Gáboré azonban e téren akár egyedinek is mondható. Szvatkó Pál korszakolása — kortársai között — a legreálisabb (egyébként Kemény is ezt követte). Szvatkó a szlovenszkói magyar irodalom első korszakát az emigránsok és a dilettánsok harcaként jellemzi (1919—1924), a második korszakot az „új arcú magyarság korszakának” (1924—1929) mondja, és itt a „másság-érzet" kialakulását tartja fontosnak. A harmadik korszakot „kritikai korszaknak” (1929— 1933), jelezve ezzel a kritikusok túlsúlyát. Az 1933 utáni időszak megnevezés nélkül marad, minthogy tanulmánya 1935-ben íródott. Csak a tényszerűségek kedvéért említem meg, hogy az Üzenet korszakolása Szvatkó Pál elképzeléséhez (s ezzel az irodalom belső folyamatai kétségtelen tényeihez) igazodott. Három fejlődési szakaszt említ a kötet. Az első „Az útkeresés és a műkedvelő irodalom évei (1919—1924)" a második „A kisebbségi irodalom formálódásának évei (1924—1929)”, a harmadik „Az új realizmus és a modern irodalmi törekvések időszaka (1929—1938)”. A korszakolás bizonytalansága az 1945 utáni irodalmi fejlődésben is jelentkezett. A könnyebb eligazodás kedvéért az a pozitivista gyakorlat érvényesült, mely egy-egy írói nemzedék jelentkezéséhez köti a korszakolást. így váltak az egyes nemzedéki antológiák egyben a korszakok jelölésére is alkalmasakká. Ezek szerint a „nyolcak” (1958), az „egyszeműsök”, illetve a Fekete szél (1970) és a Megközelítés (1980) című antológiák, majd az Iródia-nemze- dék jelentkezése jelenti az elmúlt évtizedek korszakait is. Nem egészen szerencsés ez a megoldás, hisz nem az irodalom fejlődésének irányzatait, mozgását veszi figyelembe, hanem annak csupán egy-egy jelenségét. Ez a je
